A képzési központban szervezett eseményen a speciális nevelési igényű gyerekek, fiatalok, valamint a mozgás- és látássérült személyek elfogadottsága, lehetőségei kerültek előtérbe.
A szakemberekkel való találkozás mellett a budapesti Láthatatlan kiállítást is megtekinthették a nagyváradiak az MCC székházában. Szeptember 16-án, kedden dr. Vargancsik Iringó szociálpedagógus előadását kísérhettük figyelemmel, ezt követően pedig egy kerekasztal beszélgetésen vehettünk részt. Utóbbi keretében az előadóhoz csatlakozott Wagner Andrea gyógypedagógus, logopédus, aki a beszélgetést vezette, ugyanakkor jelen volt Mare Daniel gyógypedagógus és Németh Mihály, aki a budapesti Láthatatlan kiállítás csapatával érkezett.
A szeptember végi találkozón számos szakmabeli, valamint érintett volt jelen. Miután az MCC képviseletében Nagy Tímea-Zita köszöntötte a jelenlévőket, Oláh Andrea, a Bonitas Magyar Speciális Oktatási Központ igazgatója szólt röviden a résztvevőkhöz, ezután következett a szociálpedagógus előadása. Vargancsik Iringó évtizedes tapasztalataiból kiindulva arról beszélt, hogyan jutott el a romániai rendszer oda, hogy a korábban „láthatatlan” fogyatékosság ma már sokkal jelentősebb szerepet kap a mindennapokban, mégis messze vagyunk a valódi, teljes befogadástól. 2009 óta dolgozik sajátos nevelési igényű gyermekekkel és családjaikkal, mára természetes kérdés lett számára, hogy mi történik ezekkel a fiatalokkal felnőttként, hogyan jutnak el a munkavállalásig, az önálló élet különböző állomásaiig, és milyen környezetben kapnak esélyt a teljes értékű részvételre a társadalomban.
Hiányzó adatok
A rendszerváltás előtti intézményes ellátás állapotát a „kirekesztés” szó írja le a legpontosabban. Az utcán alig lehetett fogyatékkal élő emberekkel találkozni, a közszolgáltatások akadálymentesítése gyakorlatilag nem létezett. Azóta jelentős az előrelépés, de az egyik legnagyobb akadály ma is az adat. A becslések szerint mintegy 900.000 fogyatékkal élő ember él Romániában, ez nagyjából a társadalom 5-6 százaléka. A statisztikák ugyanakkor nem elég részletesek, hiszen nem tudjuk pontosan, hányan élnek autizmussal, hányan mozgás-, látás- vagy hallássérültek. Enélkül lehetetlen célzott fejlesztési terveket, iskolai és munkaerőpiaci programokat építeni. A megoldás első lépése ezért az, hogy országos szinten részletes, egységes definíciókra és megbízható, nyilvános adatrendszerre van szükség, amely valódi döntés-előkészítést tesz lehetővé.
A munkaerőpiac
A foglalkoztatás terén létezik jogszabályi nyomás, az 50 főnél több embert alkalmazó cégeknek elvben a dolgozói létszám mintegy négy százalékát fogyatékkal élő személyekkel kellene betölteniük, ennek elmaradása esetén büntetést fizetnek. A befolyó összeg – a legutóbbi időszakra mintegy 5 milliárd lej – azonban nincsen átláthatóan, célirányosan visszaforgatva a befogadás feltételeinek megteremtésére.
A szakértők javaslata szerint a vállalatok helyi társulásokat hozhatnának létre, és a kvótapénzeket közvetlenül védett műhelyek, nappali foglalkoztatók, akadálymentesítési beruházások és munkahelyi támogatások finanszírozására fordíthatnák. Így a forrás nem „tűnne el” a központi bürokráciában, hanem ott erősítené a rendszert, ahol a munka zajlik.
A gyakorlat azt mutatja, hogy a tartós foglalkoztatáshoz kulcsfontosságú a munkaközvetítő és -tartó szolgáltatás. Ilyenek a munkacoachok, akik a dolgozót és a munkaadót egyaránt támogatják, segítenek a feladatok, a környezet, a kollektíva „finomhangolásában”.
Az is tapasztalat, hogy sokaknál a teljesítmény ciklikus, tehát vannak erősebb és gyengébb hónapok, amihez rugalmas munkaidő, részmunkaidő, illetve a védett műhelyek és a nyílt munkaerőpiac közötti átjárás jelenthet megoldást. A miskolci modell emblematikus példa, hiszen az ott működő nappali központ – védett műhely – nyílt munka kombinációja lehetővé teszi a vissza- és előrelépést a terhelhetőséghez igazodva. Ehhez viszont érzékeny munkaadói kultúra és stabil, kiszámítható finanszírozás kell.
Inklúzió az iskolában
A fogyatékossággal élő gyermekek társadalmi beilleszkedése az óvoda és az iskola berkeiben kezdődik. A kutatások – például Down-szindrómás fiatalok körében – azt mutatják, hogy az alap kognitív területeken (számolás, olvasás) a speciális és az integrált oktatás fejlődési görbéje hasonló lehet, a szociális készségek azonban egyértelműen jobban fejlődnek az integrált közegben. Nem az a tét, hogy „mindenki” az általános iskolában tanul-e. A tét az, hogy legyen választék és szakmai döntés. Ahol működhet az inklúzió, legyen meg a személyi feltétel (fejlesztő-, kísérő- és árnyékpedagógus), a tantervi adaptáció, a módszertani támogatás. Ahol pedig a speciális iskola ad valódi biztonságot és fejlődést, ott legyen elérhető, jól felszerelt intézmény. Ma ez sokszor a szülők anyagi erején múlik, ami elfogadhatatlan. A heti, célzott fejlesztésekhez való ingyenes hozzáférés többet ér bármilyen apró pénzbeli támogatásnál.
Az előadásban felidézett történetek – a középiskolába járó Dániel osztályközössége, a sportban megtalált sikerélmények, a nyári, önállóságot fejlesztő táborok – azt mutatják, hogy a társak természetes támogatása aranyat ér. Egy jól működő osztályban a gyerekek nem csupán „megtűrnek” valakit, hanem megtanulják, mikor és hogyan segítsenek, hol a határ a kedvesség és a tolakodás között. Ez a fajta, mindennapi együtt tanulás, közös szabályalkotás és konfliktuskezelés az, ami később a munkahelyen és a közéletben is működhet. A családok számára pedig létkérdés a „szusszanás”, a tehermentesítést adó szolgáltatások, a rövid távú ellátások és a szülői önsegítő csoportok rendszere nélkül nincs fenntartható gondozás.
Bandura modellje szerint a viselkedést alapvetően formálja az, hogy mit látunk magunk körül. Ha a fogyatékosság látható, ha következetesen megjelenik a közterek szervezésében, a médiában, a szolgáltatások kialakításában, akkor a társadalom mintát kap a helyes viszonyulásra. Ehhez elengedhetetlen a fizikai és az információs akadálymentesítés, és az, hogy a szükségletek érvényesítése ne könyöradományként, hanem jogként jelenjen meg. Ahol nincs rámpa vagy lift, ott nem az egyén „alkalmazkodik” a lépcsőhöz, hanem a szervező alakítja a teret. A tudatosítás a döntéshozók felé is szól, a hozzáférés nem extra, hanem alapkövetelmény.
Dr. Vargancsik Iringó előadását összefoglalva, a szakmai konszenzus világos, hiszen részletesebb, nyilvános statisztikák kellenek, mert ezek nélkül nincs célzott oktatási és foglalkoztatási stratégia. A kvótapénzeket helyi szinten, átláthatóan kell visszaforgatni védett és nyílt munkahelyek, nappali központok és akadálymentesítési beruházások támogatására. Az inklúziót valódi eszközökkel kell megtámogatni: elegendő árnyékpedagógus, fejlesztőóra, tanári továbbképzés, módszertani bázis és a családoknak járó valódi tehermentesítő szolgáltatások szükségesek.
Kerekasztal-beszélgetés
Az előadást követően Németh Mihály tárlatvezető saját tapasztalatairól mesélt, amelyeket az elmúlt évtizedekben élt át látássérültként: negatív és pozitív benyomásai árnyalták a képet arról, hogy pontosan mi az, amit bárki megtehet az elfogadásért. Szintén a társadalmi felelősségvállalásról tanulhattunk Mare Daniel gyógypedagógustól, aki mozgássérültként megélt tapasztalatait osztotta meg a jelenlévőkkel.
A beszélgetés során az olyan kényes témák is felmerültek, mint az iskolai befogadás és kirekesztés, a felnőttként kialakult fogyatékkal való újrakezdés, valamint a párválasztás.
Dance
