Tóth Gábor

„Aprók” koncertje – ez volt a Bihar megyei Rákóczi Szövetség által a 31. Festum Varadinum keretében kezdeményezett zenei esemény címe, a szervezők itt a célközönségre utaltak az „aprók” elnevezéssel. Tegyük hozzá, kicsikből lesznek majdan a nagyok, így fontos időben megtölteni a szíveket tartalommal – esetünkben művészettel, zenével, s ami a Rákóczi Szövetség konkrétabb üzenete volt, a szívvel együtt az elmét és az élethez való hozzáállást is stabillá kell formálni azzal, hogy magyar gyermek számára a szülő a magyar nyelvű oktatást válassza.

Háromnegyed részben megtelt a filharmónia nézőtere kedd délután zömében nagycsoportos óvodás és kisiskolás közönséggel, de azért akadtak nagyobbak is, a koncert az apróságokhoz igazítva egy rövid órát tartott.

A gyermekközönség bizonyos szempontból az egyik legtisztább tükör az előadónak, mert ez a korosztály a legőszintébb, legkevésbé mesterkélt-leplezett a reakciója a megszólaló zene azonnaliságára. Természetesen nem lesz nagykorában mindenkiből zongoraművész, hogyan is működhetne úgy a világ, de ha csak egy kicsit is megérint bárkit a zene csodája, az már teljesen más szívvel és elmével jár-kel majd az életben. Nyilván ahány gyerek, annyiféle, volt is a koncerten, aki inkább a csillárt bámulta, vagy a sokadik műnél ásítozott, de volt, aki ülve balettezett a Für Elise lágy hullámzására, sokak lovagoltak a székükben a Török-induló ritmusára, sőt, igazi szakértő hozzászóló hallgató is akadt, aki például már most zongorázza ezek közül némelyik darabot.

Ami még fontos, a zongoraművész is hús-vér ember, nem bújik mindig csak a hangszer mögé, beszélni is szeret a zenéről, esetünkben egyben pedagógus is. Hegedűs Endre tehát mesélt is, de nem volt semmilyen fölöslegesen elhúzott szövegi átkötés, igazán csak egy-egy kiragadott rövid gondolatot osztott meg a művész a gyerekekkel, ami közelebb vezethet a zenéhez. Összegezve, stíluskorszakok sorrendjében barokk, klasszikus, romantikus, 20. századi, népi dallamú, magyar vonatkozású művek szóltak. J. S. Bach vezette be jó keresztényként a műsort, nyitott szívvel, a 147. kantáta (Herz und Mund und Tat und Leben) híres koráljával (Jesus bleibet meine Freude). Eztán jött W. A. Mozart ún. Török-indulója (a K. 331-es szonáta rondója), Beethoven Für Elise, két Chopin-keringő – h-moll (op. 69, no. 2) és Gesz-dúr (op. 70, no. 1), felváltva melankóliát és boldogságot sugalló –, majd a katonás indulóritmikájáról közismert A-dúr polonéz (op. 40, no. 1). A népzene világába érkeztünk el Bartókkal (Este a székelyeknél és Régi táncdalok), végül Liszt Szerelmi álmok és XV. magyar rapszódia zárta a műsort, utóbbi természetesen a híres Rákóczi-indulós, ugyebár nem véletlenül.

Koncert közben megtudhatott még néhány olyan érdekességet is a fiatal publikum az előadóművésztől, hogy a zongora olasz neve miért pianoforte, azaz halk és hangos, kicsi és nagy egyben – itt aztán a gyermekek ugyancsak hangos véleménye megoszlott arról, hogy ki az, aki a halk hangzást kedveli, s ki inkább a hangosat. Ami a legkedvesebb volt, elmondta a művész azt is, hogy például a világűrben tapasztalható súlytalanságban a zongora bizony nem működik, mert nem hullanak vissza a húrokat megütő billenő kalapácsocskák. Szerencsére itt a földi gravitációban megvan a lehetőségünk, hogy mindenkor égbe röpítő zongoramuzsikát hallgathassunk, például olyat, mint amilyen most remélhetőleg többeket megérintett ezen a kedd délutánon – talán bizonyítja ezt az is, hogy a koncert végeztével igen sokan ki is szerették volna próbálni a nagy Bösendorfert. Erre nyilván nem volt hivatalosan lehetőség, de talán arra még lesz, hogy Hegedűs Endrét meghívják nagyobbaknak szóló koncertre is Váradra, ahogyan régebb a művész olyan pálya- és kortársaival is megtörténhetett ez, mint Kocsis Zoltán, Jandó Jenő vagy Ránki Dezső.