Tóth Gábor
A michigani kortárs Dinah Bianchi Into the Sky c. zenekari darabjának nincsen szerzőileg műfaji megnevezése, talán illusztratív fantáziának mondhatnánk. Mindenesetre nem hőlégballonnal hív komótos égi kirándulásra, hanem rögvest parittyából lő ki a magasba, ahol az effektusorientáltság közepette aztán zenedramaturgiai szempontból alkotóilag váratlan légüres terek is támadnak, már ami az említett fantázia kellő dússágát illeti. Dinah Bianchi mostani váradi közreadás-próbálkozását befogadni kísérelve az ugrott be a Wayne világa c. filmből, amikor azon vitázik a két főhős Händel zenéjét hallgatva, hogy az kedvenc metál-számuk avagy sem, s végül abban maradnak, hogy igen, csak élőben másként hangzik. Most Dinah Bianchi is másként hangzott önmagához képest, ez a váradi verzió szögletesen-szaggatottan megerőszakolt küszködés volt a feszülten odafigyelve kezelt matériával. Pedig elvileg hazai, de legalábbis váradi bemutató volt, amiről ugyan nem szólt most hírverés.
A kortárszenei égi utazás után folytatódott az amerikai típusú történetmesélés, merthogy a Hollywoodban egykor sikeres lett Korngold hegedűversenye is igazán narratív fonatú. Korngoldot hallgatva különös szálak bontakoznak ki egy hátrahagyott közép-európai tradícióból – konkrét szerzői örökségként Mahler, R. Strauss, Schönberg vonalán az önmaga egzaltációjába végül belesemmisült posztromantika lemondásérzésének utóvisszhangjai – egy kevés hollywoodi önidézéssel fűszerezve, mindez egy lídkvartos vázú markánsan megválasztott sétatémával kerettörténetté formálva. Ha nem is a hegedűversenyek egyik gyöngyszeme ez, Valentin Șerban annyira jól játszotta, hogy azzá emelte. Igazán ajándék a váradi hallgatóságnak, hogy ezt a nyugat-európai zenei elitbe tartozó 32 esztendős brassói fiatalembert sikerült újra meghívni ide a filharmóniába. Ritkán hallani színpadon ilyen fokú otthonossággal megteremtve a zene legszemélyesebb, az előadó legbelsőbb, intim szférájából tolmácsolt mondandóját, ráadásul egy ilyen kiegyensúlyozott lelki nyugalmon túl, ennyire tiszta, értelmes közléssel, nem beszélve a kifogástalan technikáról, és mindemellett a szerénységről, a muzsika elsőségének szem előtt tartásáról. Külsőségdokumentálások végett mondjuk el, hogy azért volt egy diszkrét középmagasságba helyezett biztonsági kotta a szólista előtt, még ha nem is igen vette igénybe, az első tétel fináléjában pedig pár másodpercre leállt a zene, amíg egy megereszkedett hegedűhúrt operatív és laza szakmai rutinnal helyrehúzott Șerban. Kicsit emlékezhettünk rá legalább, hogy a muzsika lelke mögött is precízen kontrollált anyagnak kell feszülnie. A második tétel végén valamiért tapsolt a közönség egy része – rejtély, miért nincs szinte soha megemlítve a műsorlapon, hogy mely tételekből áll egy-egy elhangzó mű. A harmadik rész végén megjött a megérdemelten nagy vastaps. Șerban játszott is ráadást, jól megválasztottat, egy szintén Amerikába kivándorolt kelet-európaiét: Szergej Rahmanyinov op. 23, no. 5-ös g-moll prelűdjét, Ernst Schliephake hegedűátiratában, mely technikailag legalább annyira előadót igénybevevő, akár az eredeti zongoraváltozat.
Szünetet követően a koncert minden vitán felüli csúcsdarabja jött, a műsor három szerzője közül a legjobb amerikai történetmesélőé, Gershwiné – önéletrajzi élményanyag-ihletés, melyben igazán rejtői humorral csetlik-botlik olykor ez az amerikai fiatalember a ’20-as évek Párizsának forgatagában. Nagyszerű muzsika ez, nincs is mit most hozzátenni, igaz, elvenni sajnos lehetett belőle, ez az interpretáció nem sikerült a legegységesebbre, leggördülékenyebbre, de komoly odakoncentrálásban nem volt hiány zenekar és karmester részéről. Értékelendő a befektetett energia, és az apró figyelmességek közt az is, hogy az előadó-apparátushoz szükséges minimum három szaxofonból kettőt (alt, tenor) sikerült „összetrombitálni” az alkalomra, és még az elengedhetetlen négy taxidudát is beszerezni (sokszor, sokhelyütt pl. ezek hiánya miatt nem tűzik műsorra ezt a nagyszerű darabot). Ha pedig már a plusz autóduda-kezelésnél tartunk, az ütőhangszeresek bizonyára örültek volna egy ötödik tagnak is, még ha így négyen is operatívan helyt tudtak állni. A vonóskar erre a koncertre éppen egy hajszálnyit bővült a közelmúlthoz képest, 10–8–6–5–4-re. Közönség szép számmal volt, nagyjából 70–75 százalékban telt meg a terem.
