A múlt héten írtuk meg annak a férfinak és családjának az esetét, aki a rendszerváltás előtt nem sokkal autóját hajtánnyá átalakítva, a vasúti síneken szökött át Magyarországra. Bár különös volt a módja, de maga a szökés akkoriban már egyáltalán nem számított egyedinek. Sok hasonló történetet ismer Bátori Géza, Bors község polgármestere, aki a rendszerváltást megelőző időszakban a borsi kavicsbányában dolgozott villanyszerelőként. Az elöljáró a Bihari Naplónak nyilatkozva felidézte: a román–magyar határt nagyon szigorúan őrizték a román hatóságok, ezért a kommunista Romániából menekülni akarók korábban inkább Jugoszlávia felé próbálkoztak. A Dunán átúszva lehetett átjutni, ezért főként kiváló úszók vállalkoztak erre az útra. A jugoszláv oldalon ma is található olyan temető, ahol azok a civilek nyugszanak, akiket menekülés közben lőttek agyon.
Terepismeret nélkül szinte lehetetlen volt a szökés
A fordulópontot 1988 hozta el, amikor Magyarországon Grósz Károly lett az MSZMP vezetője, és megváltozott Budapest politikája a határon túli magyarokkal kapcsolatban. Ettől kezdve ugyanis Magyarország már nem szolgáltatta vissza automatikusan a Romániából érkező menekülteket. Amint ennek híre elterjedt Erdélyben, ugrásszerűen megnőtt a Magyarország felé szökők száma, hiszen most már érdemes volt vállalni a kockázatot. Csakhogy Bors környékén rengeteg katona őrizte a határt. Katonai objektum működött Borson, Kisszántón és Nagyszántón is. A határ mentén jelzőrakétákat szereltek fel: vékony drótokat feszítettek ki alig harminc centiméterrel a föld fölött. Ezt szinte lehetetlen volt meglátni, és ha valaki beleakadt, azonnal fellőtte a jelzőrakétát, ami messziről mutatta a határőröknek, hogy valaki mozog a környéken. Hasonló elv alapján működött a kolomp.
– idézte fel a polgármester.
Terepismeret nélkül szinte lehetetlen volt átjutni a határon. Tudni kellett, hol állnak őrszemek, mikor váltják egymást a katonák, melyik útvonalat figyelik kevésbé – hangsúlyozta Bátori Géza. Csakhogy már a faluba sem lehetett észrevétlenül bejutni. Szentjánoson állandó katonai ellenőrzőpont működött, a vasúti bakternek pedig közvetlen kapcsolata volt a hatóságokhoz, és ha ismeretlen érkezett a faluba, azonnal jelentette.
– magyarázta Bátori Géza.
Sikeres és a sikertelen próbálkozások
A szökni próbálók nem a falubeliek házaiban húzták meg magukat, mert ezzel a helyieket is veszélybe sodorták volna, hanem napokig a kukoricásokban rejtőzködtek. Ezt már abból is tudhatták a helybeliek, hogy amikor dolgozni mentek a földekre, gyakran találtak elhagyott ruhákat vagy személyes holmikat. A menekülők ott várták ki a megfelelő pillanatot, amikor a katonák őrségváltása néhány percre lehetőséget kínált a szökésre.
Bátori számos történetet hallott a sikeres és a sikertelen próbálkozásokról.
– jegyezte meg Bátori Géza, felidézve, hogy az egyik legismertebb eset egy, a bányában dolgozó dömpervezetőé volt. A férfi az egyik munkanapon egyszerűen beült a hatalmas járműbe, bement Nagyváradra a családjáért, majd a megszokott útvonalon visszatért a bányához. Mivel a katonák nap mint nap látták közlekedni a dömpert, senkinek sem tűnt fel, hogy ezúttal néhány tíz méterrel tovább haladt. Átgurult a magyar oldalra, ott megállt, és megvárta a magyar hatóságokat. A román katonák már nem lőttek utána.
Azonban nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. Bátori több olyan esetről is tud, amikor az elfogott szökevényeket kegyetlenül megverték. Egy borsi fiatalember olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy évekkel később vesebetegség következtében meghalt. Előfordult, hogy a sikertelenül menekülőket kilenc hónap börtönre ítélték. A határőrök gyakorlatilag bármit megtehettek, senki sem vonta felelősségre őket. Elmondása szerint még arra is akadt példa, hogy nőket bántalmaztak, és nem volt olyan hatóság, amelyhez az áldozatok fordulhattak volna.
Egy kevésbé kockázatos menekülési lehetőség
A határ mentén élők számára ugyanakkor létezett egy másik, kevésbé kockázatos szökési lehetőség is: a kis határátlépő. Ez egy olyan útlevél volt, amelyet a rendőrségen őriztek, havonta egyszer lehetett kiváltani. A kis határátlépővel egy napra lehetett átmenni Magyarországra a határtól számított 15 kilométeres övezetbe, és a nap végén az okmányt le kellett adni a rendőrségen. Sokan persze elmentek Debrecenig vagy még tovább, majd egyszerűen nem tértek vissza Romániába.
Bátori Géza szerint az embereket nem a kalandvágy hajtotta, hanem a kilátástalanság. A nyolcvanas évek végén alapvető élelmiszerekből is hiány volt:
Sok helyen a kenyeret is fejadagra adták. Polgármesterként egyik első feladata éppen az volt 1990 elején, hogy lisztet szerezzen a borsi sütödének, mert csak így tudtak elegendő kenyeret biztosítani a helyieknek.
– fogalmazott. Úgy véli, ebből a reménytelenségből csak egyetlen kiutat láttak sokan: átjutni a határ túloldalára. Ezért vállalták azt is, hogy akár az életüket is kockára teszik egy jobb jövő reményében.
Csíkszék
