Tóth Gábor
Schubert C-dúr vonósötös, Sibelius Impromptu vonósokra, Elgar Vonósszerenád, valamint a hivatalos műsoron túl négy Kreisler-ráadás szólalt meg szerdán, és itt a megszólalásukat hangsúlyosan és fajsúlyosan értjük, mert ez a teljes zene beszélt. A koncerteknek otthont adó Nagyváradi Római Katolikus Püspökséggel partnerségben kezdeményező ismert művészpáros, Artur Kaganovskiy (hegedű, együttesvezető) és Kaganovskiy Eszter (brácsa) mellett a kvintettet alkották: Simina Croitoru (II. hegedű, Bukarest), Kállay Ágnes (I. cselló, Budapest), Bogdan Cocora (II. cselló, nagyváradi filharmónia). További kiváló meghívott zenészekkel egészült ki a koncert második részére egy 13 tagú vonós kamarazenekar, az aradi, temesvári, kolozsvári és újfent váradi filharmónia tagjaival, köztük a szomszédos városok zenekarainál szólamvezetői állást betöltőkkel is. A csatlakozók: Cristian Andrei Stanciu (I. hegedű, Várad), Simon Csongor, Simon Ammer Helga, György Hunor (II. hegedű, Kolozsvár), Marcel Cameniță, Daniela Jula (brácsa, Arad, ill. Temesvár), Cristina Ungurean (cselló, Arad), György Róbert (nagybőgő, Kolozsvár).
Akusztikailag erős, hatásosan kiaknázott választás volt a palota díszterme, ezzel együtt a közönségről/közönségért is szólt most a helyszín, hiszen kétszer annyian elfértek így, mint a Kaganovskiy-koncertek megszokottabb helyén, a diszkrétebb kamarajelleget biztosító szomszédos teremben. Most nagyjából 180 néző volt. A Kaganovskiy Zenei Esték minősége, immár brandje tehát a sajnos nem mindenki számára könnyen elérhető jegyárak ellenére is vonz, hódít, felemel, mutatja, hogy ebben az élményben, zenei utazásban mindig érdemes részt venni.
Ami azt illeti, ráadásul ez az egy koncert most valójában kettő volt, de nem kizárólag időtartamát tekintve (19.10-től 21.15-ig) vagy a formációk típusa, felállása miatt (kvintett, majd szünet után 3-3-3-3-1 osztatú vonós kamarazenekar), hanem a repertoár műfaji megválasztásával. Borúra derű (és persze fordítva is) egymagában Schubert, de a második részben látványosan könnyedebb vizekre eveztek az előadók. Történt mindez természetesen a húsvét utóvisszhangja, tavasz (vele szerelem), feltámadt élet jegyében. Viszont nagy volt a kontraszt az emberileg alaposan megszenvedett újraéledés és maga a könnyed, pazar, ingyen kegyelemből való létboldogság között. Előbbi volt az, ahogyan Schubert elképesztő költői mélységeibe, művészi és technikai magaslataiba kalauzolt sűrített feszültségekkel a kvintett az első részben, kerek egy órában, utóbbi pedig a szünetet követően a vonószenekar, kezdetben Sibelius hideg statikus természetlírai ősmozzanatával, Elgar a 19. századot bomlasztgató Wagner-féle Trisztán-élmény és a leendő 20. századi filmzenék érzelmei között félúton angolos szaloneleganciájával és a négy Kreisler-ráadás régi bécsi kedélyességével. Ez utóbbi, császárvárosi, európai kelet-nyugat közötti kulturális kapu szerepű helyspecifikus életérzés nélkül azért korábban Schubert sem lett volna azzá, akivé, de természetesen még sokak, köztük Beethoven, Brahms és persze Johann Strauss sem.
Maradva még a rendkívüli súlypontnál, a Schubert-kvintett felépítése kimagasló értékű vállalkozás és rendkívül alaposan, tartalmasan kidolgozott megvalósítás volt gondosan megválasztott kamarapartnerekkel. A váradiakat – mondjuk ezt büszkén így az itt letett értékek alapján a Kaganovskiy-párosra is –, s velük már ismert hűséges társukat, Bogdan Cocora csellistát a mostani közös vendégfelállásban kiegészítette egy nagyon erős második hegedű, Simina Croitoru, aki régóta önálló fiatal művész, de azért áruljuk el, hogy jó forrásból való, Gabriel Croitoru hegedűművész lánya, valamint Kállay Ágnes Budapestről, a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem tanára, nemzetközileg tapasztalt sokoldalú kamarazenész, gordonkaművész – voltaképp most neki köszönhetően derült ki, miért is hívják csellókvintettnek ezt a Schubert-darabot. Még mindig a kvintettről szólva, kimagasló kamarazenei előadást hallhattunk, helyi viszonylatban egyedit, önmagához képest is egyre magasabbra teszi e tekintetben a mércét a Kaganovskiy-sorozat. Voltak tételek, tételszakaszok, amik a szokott hagyományokat egyenesen trendi szemlélettel írták felül (karakterekre, tempóválasztásokra gondolok elsősorban, különösen a fináléban), de természetesen mindez alaposan felfrissít egy előadást, ha tartalmilag tiszta tud maradni – a megveszekedett harmadik tételben a da capo lett végül a legösszerázottabb. Lebilincselő Schubert minduntalan felbukkanó édes mosolya a kibékíthetetlen keserűségek és elmúlás(uk) felett is, olyan mosoly ez, ami jól ismerte azt az érzést, amikor az ember azt hiszi, már nem jöhet rosszabb, de az élet gondoskodik róla, hogy jöjjön.
A Kaganovskiy-koncerteken eddig nem volt szokványos a szünet, de most valahogyan be kellett jelenteni – talán szervezésileg érdemes ezt majd a jövőben úgy bejáratni, hogy ne szakítsa félbe a művészek munkájukért jól megérdemelt tapsát.
Az előbbi, schuberti szenvedésekkel kiharcolt kis boldogságmorzsákkal ellentétben az élet mégis csupa könnyed szépség, főként ha a természet tavaszi fuvallata és szerelem van a levegőben, ezt hirdette a koncert második fele. Erre a részre a vonószenekar valóban felállt, ívben, nyilván leszámítva az erre kivitelezhetetlen, ülő csellószólamot. Hát kérem szépen lehetett tanulni vonóshangzást építeni, összehangoltság tekintetében nagyjából csak így érdemes elkezdeni játszani, előadni, valamit létrehozni. Pazar volt a csapat.
És akkor említsük meg a sok-sok vastapsra kapott Kreisler-ráadásokat is, melyeket a vonóskar kíséretével felváltott szólókban adott elő Simina Croitoru és Artur Kaganovskiy: a Régi bécsi táncdallamok hármasa – Szerelmi bánat (Simina), Schön Rosmarin (Artur), Szerelmi öröm (Simina) –, valamint a Corelli-változatok (Artur).
Mint kiderült, nemcsak a koncertsorozat ünnepelte születésnapját, hanem az 1986. április 25-én született Artur Kaganovskiy is, művészi kiállása és váradi kezdeményezése mellett tehát személyesen ennek is szólt eztán a taps.
