Tóth Gábor

Ahogy azt korábban az előzetesben is írtuk, Váradon először vezényelt most a magyarországi Farkas Róbert (sz. 1982, Ózd), aki Budapesten, majd Berlinben végezte karmesteri tanulmányait, neves német zenekaroknál szerzett szakmai tapasztalatokat, nemrégiben, 2021-ben pedig a MÁV Szimfonikusok friss vezető karmestere lett. Kolozsvári volt a szólista, az ottani zeneakadémia fiatal tanára, Octavian Lup (sz. 1987) nemzetközileg aktív gordonkaművész, jótékonysági hangversenyiről is ismert, aki az elmúlt néhány évben immár egyre többet koncertezik Nagyváradon is, kifogásolhatatlan szakmai nívójához továbbra is a rá jellemző, különlegesen átszellemült, transzcendens fénykapukat nyitogató plusz lelki töltettel.

A fent elmondottakhoz képest szégyenteljesen kevesen voltak a csütörtöki szimfonikus koncerten, a nézőtér negyede sem telt meg. Talán érdemes elgondolkodni zeneintézményi szinten, hogy mit nem csinált eddig megfelelően a filharmónia, ha épp akkorra csappant meg közönsége bizalma, amire most végre egy kiváló koncertet sikerült tető alá hozni. Rég láthattunk itt olyan korrekt fiatal meghívott karmestert, egyben kiváló zenészt, mint Farkas Róbert. Már a Hebridák első hangjainál „gyanús” volt, hogy valami jó van születőben a teljes koncertre nézve – végre valaki, aki most hangulati tablót festett a nyitánnyal, és nem rohant át rajta a zenekarral.

Itteni filharmóniás léptékben számolva hosszú idő óta az eddigi egyik legtisztább hangzó eredményt hallhattuk egy teljes koncerten. Világos, értelmes témaprezentálásokkal, arányos építkezési koncepcióban, vele érzékeny stílusba helyezéssel szóltak ezek a művek, rend volt a szólamokban és közöttük, végre a zene egésze szólalt meg, nem a zenekar részletproblémái. Ráadásul olyan műsort választott a dirigens az Elgar-versenymű köré, ami még szubjektumrokonításokat is finoman felmutat. Mendelssohn skóciai utazásának hullám-visszhangjai például az angol Elgar negyedik tételében kapcsolódtak vissza ismerős zenei formulákhoz, majd a szünetet követően Schubert még valóban tragikusnak mondható bevezetőjében kapunk újabb tükröt, visszautalást a csellóverseny hirtelen startoló lelki töréspontjára, s a finálé zaklatott témájába újra bele lehetett képzelni a Hebridák övezte hullámok tükörképét.

Elegáns, pontos, érthető, tiszta kontúrú anyagformálás, határozott kézbevétellel és a történésékre jól reagáló füllel – még nagyjából ennyi, diszkrét lelkesedéssel Farkas Róbert dicséretéhez, akinek egyes hatékony gyakorlati vonásaiban egyik korábbi mesterét is felfedezni véltem, az egykor még itt gyakran vendégeskedett Ligeti Andrást. Lup csellójátékára még visszatérve (mert érdemes), művészet iránti alázatával és szerénységével itt valami olyat mutatott meg, ami békét teremt a békétlenségben, reményt hoz a reménytelenségbe, lírává szublimálja a drámát, s ahová visz, ott múlt idejű zárójelbe teszi a szenvedést, mint tanulságot, amin már rég túl vagyunk egy szebb, jobb helyen. Két ráadásra is hangos tapssal hívta a közönség Lupot a szünet előtt: J. S. Bach 2. csellószvitjének Sarabande-ját játszotta (könnyű ólomból való volt), illetve vidám oldásként Prokofjev op. 65-ös gyermek/ifjúsági zongoraciklusából a no. 10-es Induló gordonkaátiratát – Lup egyben szóban is kifejtette, az encore-t együttérzésből ajánlja fel a szomszédos háborúban szenvedőkért.