Tóth Gábor 
Mozart utolsó alkotói periódusából válogattak most az előadók, sorrendben a következőket hallhatta a kicsit több mint fél nézőtérnyi közönség: Così fan tutte (K. 588, 1790) – nyitány, 24., c-moll zongoraverseny (K. 491, 1785-86), szünetet követően pedig c-moll adagio és fúga vonósokra (K. 546, 1788 és 1783), valamint 41., C-dúr szimfónia (K. 551, 1788). Angolosan Late Mozart, azaz Kései Mozart – ez volt a hangverseny választott címe, viszont a sietős tempók nem voltak „angolosak”, ezek alapján inkább a sietségében épp Elkéső Mozart szabadon fordított címverzió illene a hangversenyhez, amelyen valóban versenyeztek a hangok és létrehozóik, hogy egymás nyomába érjenek. Minden karmesternek szíve joga saját tempót választani, amennyiben az a kiolvasható szerzői szándék és tartalom mellett arra is tekintettel van, hogy az adott zenekar részéről technikailag mi az a határ, ameddig az még képes értékelhető művészi teljesítménnyel válaszolni a metrikus ütések sűrűségére. Esetünkben a zenekar a fúgában és a szimfóniában válaszolt elfogadhatóan a karmesteri széljárásra, a nyitány és a versenymű kidolgozására valószínűleg már a próbákon sem maradt kellő idő és energia. A kisinyovi harmincesztendős Spătaru, mint korábban többször írtuk (hiszen negyedszer vezényel Váradon), Bécsben végezte a zeneakadémiát. Ez ugyanaz a hely, ahol egykor Mozart írta kortárs előadásra ezeket a most hallott műveket, szintén nagyjából harmincas évei elején. 
A szólista Diaconescu 32 esztendős, craiovai születésű, Kolozsvárott végezte a zeneakadémiát Csíky Boldizsár zongoraosztályában. Nem tudhatjuk pontosan, hogy Mozart tempói milyenek voltak az 1780- as évek második felének kontextusában, és ha netán mostani technikával készült hangfelvételünk lenne róla, akkor sem ítélhetnénk meg túl egyszerűen, korabeli környezetéből kiragadva, ilyen mértékű világízlés-távolságból. Megtudtuk azonban most, hogy milyenek ezek a tempókarakterek két jelenkori harmincas fiatalember (Mozart „kor”-társai) meglátásában, akik sajnos átviharzottak a koncert első részén, egy internetes közösségi oldal gyors okostelefonos görgetésének lendületével, sok kottában maradt információt egyszerűen figyelmen kívül hagyva. A nyitány hadarós, elsiklott lett, egymás nyomában loholó zenészekkel, főleg a fafúvósok szenvedtek. A zongoraversenyben is, a könnyedség helyett az igyekvési kényszer lett több. Diaconescunál ezek a tempók a zongorán például nagyrészt abban okoztak kárt, hogy neki nem volt alkalma billentésben, tónusban elmélyülni mindabban, amit Mozart nem véletlenül így és ilyen ritka tonális affektus-környezetben hozott létre. 
Nem volt technikailag kifogásolnivaló Diaconescunál, ha csak nem a már említett tempók miatt foghíjassá lett triolás basszusokban. Folyamatosan óvatos balpedálos tompításokat hallhattunk viszont tőle. Így aztán az sem derülhetett ki, hogy pontosan milyen hatása is volt annak csillogásban-villogásban, hogy a Bösendorfer képviseletében aktuálisan itt jártak a sok éve alapos karbantartásért kiáltó zongorát kipofozni. Ez utóbbi zongorajavítási információ közlését igazán köszönjük a filharmónia igazgatónőjének, dokumentáltuk tehát. Talán még az is lehet, hogy annyira jó lett ez a felújítási végeredmény, hogy ezért volt kénytelen Diaconescu folyamatos kísérleti szordinókat eszközölni. A Mozarthoz időben talán legközelebbi úzusú kadenciát, August Eberhard Müllerét (1796 körüli) hallhattuk az I. tételben. Nagy sikere volt a zongoristának, így két ráadás is jött szünet előtt: Rahmanyinov op. 32, no. 5-ös prelűdje és Schubert Moments musicaux sorozatából (op. 94, D. 780) a nagyon ismert no. 3., f-moll. Nem feltételezünk összefüggést, csak érdekességképp: Diaconescu egykori tanára, a március 16-án itt járt Csíky Boldizsár is Rahmanyinov-prelűdöt játszott akkor (második) ráadásként (op. 32, no. 12). A közönség nem sok tapsra méltatta a szünet utáni koncertrész elején megszólaló kuriózumot, a c-moll adagiót és fúgát, aminek kidolgozottsága pedig e koncert kontextusában is korrektnek volt mondható. Amit a hangverseny első pillanataitól, már a nyitány kezdetén sejteni lehetett, nem vacakolt majd a szimfónia iramával sem Spătaru, rendesen meghajtotta a zenekart, pengeéles, rövid artikulációkkal faragták le a belső időket, mint egy hangszerkesztő szoftverrel a fölöslegesen időhúzó levegővételeket. Bár hatásos volt, nincs kimondottan miért hanyatt esni a Mozart-szimfónia e gyors odarakásától, nem Spătaru az első, aki merészet húz e tekintetben egy bizonyos előadói trendet követve. Talán csak itt, Váradon nem vagyunk hozzászokva ezekhez a globális zenei időjárás-változást hozó éles szelekhez. Egyébként Kocsis is „csinálta” ezt a 41. szimfóniát ebben a kipucolt iramban, nem is olyan régen, csak hát más eredménynyel. Tény, hogy ez az itteni helyzetben bátor vállalás volt Spătarutól, és a zenekar a befektetett munka nyomán nagy százalékban jól válaszolt erre a nagyon friss lendületű felhívásra (bár a finálé híres záradéka így is hiányérzetes maradt). Spătaru eddigi itteni négykoncertes tevékenységéből a sok eddigi jólfésült udvariassága után éppen ezt a végre határozottan kierőszakolt, és végső soron pozitívvá tett dialógust érdemes megjegyezni.