Szeptember 4-én, múlt csütörtökön a nagyszalontai Arany Palota adott otthont Illés Olivér, okleveles permakultúra- és erdőkert-tervező előadásának. A Természetbarát klímakert és gyümölcsös – permakultúra a gyakorlatban című expozét Czégé Réka konferálta fel. Az előadóról megtudhattuk, hogy 2019 óta dolgozik azon, hogy a természetbarát megoldásokat közelebb hozza az emberekhez.
Tervezési alapelvek a természet mintájára
„Az anyatermészet a világ legjobb tervezőmérnöke, csak meg kell figyelni, és lemodellezni” – fogalmazott az előadó. Szerinte a kerttervezésnél a megfigyelés a legfontosabb: a terület adottságait kell megérteni. Például a sok pitypang jelenléte arra utal, hogy kötött a talaj. A növény karógyökere nemcsak jelzi ezt az állapotot, hanem idővel segít is lazítani a talaj szerkezetét – és éppen ezért más karógyökerű növények (például répa, pasztinák vagy lucerna) is támogathatja a munkánkat a talajlazítással. Ezzel szemben a gazdagon elágazó gyökérzetű fajok inkább a laza, jó víz- és levegőgazdálkodású talajban érzik jól magukat.
A természet tehát folyamatosan jelzi, milyen folyamatok zajlanak a talajban, a kertész feladata pedig az, hogy felismerje és figyelembe vegye ezeket a jeleket.
A tervezésben fontos szerep jut a természetben fellelhető mintáknak – a pókháló, a hullámok, az elágazások (például az erek, idegsejtek vagy a gyökerek mintázata) mind iránymutatást adhatnak. A másik kulcsfogalom a szegélyek kialakítása: a mezsgyék gazdag élővilágot biztosítanak, ezért például egy veteményeskertet érdemes bokrokkal körülvenni, hogy a kert ökológiai egyensúlya erősebb legyen.
Fotó: Szolár Éva
Az erdőkert: a permakultúra aduásza
Illés Olivér szerint a permakultúrás szemlélet egyik legígéretesebb művelési módja az erdőkert, amelyet „jolly jokerként” emlegetett. Lényege, hogy a természetes erdők réteges szerkezetét utánozza: egyazon területen egymás fölött és mellett többféle növény- és állatfaj élhet, kiegészítve egymás funkcióit. Így például a gyümölcsfa alatt bokrok teremhetnek, a talajban zöldségek fejlődhetnek, a földet talajtakaró növények árnyékolhatják, miközben a tyúkok kapirgálnak, a sertések pedig a lehullott gyümölcsöt hasznosítják.
– hangsúlyozta az előadó.
Az erdőkert azonban hosszú távú befektetés: az első években mérsékelten hoz termést, évek múltán válik igazán produktívvá és önfenntartóvá. A mi éghajlatunkon két fő réteg emelhető ki: a magas törzsű fák (például szelídgesztenye, török mogyoró) és az alacsonyabb gyümölcsfák (alma, körte stb.). Ehhez társulnak a kúszónövények – mint a szőlő vagy a ma már térségünkben is biztonsággal termeszthető kivi –, valamint a bokrok (ribizli, málna, egres, szeder, fekete berkenye).
A talajtakarók, például az édesburgonya vagy a nagydobosi tök, nemcsak termést adnak, hanem árnyékolják és hűtik a talajt, csökkentve az öntözés szükségességét. A rendszerben helyük van a lágyszárúaknak is, mint a snidling, illetve a gyökérzöldségeknek, amelyeket azonban nem közvetlenül a fák alá ültetnek.
Az erdőkert egyik legnagyobb előnye, hogy saját mikroklímát alakít ki.
A többszintű lombkorona és a talajtakarás természetes védelmet nyújt a növényeknek az egyre erősebb hőség és napsugárzás ellen. A fák párologtatása hűti a levegőt, az árnyékolás csökkenti a párolgást, így a kert hőmérséklete akár több fokkal is alacsonyabb lehet, mint a környező nyílt területeken.
Illés kiemelte a szemléletváltás fontosságát: sokan úgy érzik, hogy a fák ültetése az idősebb generációnak már nem kifizetődő.
– fogalmazott.
A tabudöntögetés itt is hangsúlyos: a klasszikus gondolkodással szemben – miszerint árnyékban nem terem semmi – az erdőkert bizonyítja, hogy az árnyék nem ellenség. Az árnyékolás éppen a rendszer része, amely segít a túlélésben, a kiegyensúlyozott mikroklíma fenntartásában, és végső soron a bőségesebb termésben. Nem véletlen, hogy Illés tapasztalata szerint még a sűrű ültetés is működhet: egy képzésen például néhány négyzetméteren kilenc fát telepítettek – köztük török mogyorót, hársat és tölgyet –, hogy a természetes erdő sűrűségét utánozzák.
Fotó: csodakertesz.hu
Energiatakarékosság és árnyékolás
Az előadó szerint a permakultúra egyik hozadéka, hogy csökkenthetjük vele energiafogyasztásunkat. „Hol lehet legjobban elraktározni a napenergiát? A zöldségekben és a gyümölcsökben” – fogalmazott Illés Olivér, utalva arra, hogy a kert nemcsak hobbi, hanem vállalkozás is lehet, amelynek hozamot kell biztosítania.
A megtermelt javak feldolgozásánál is érdemes a régi, bevált megoldásokat
használni: ha a befőzés és a pálinkafőzés után is marad gyümölcsfelesleg, akkor az aszalás nyújthat tartósítást.
A természet hőjének hasznosítására is hozott példát: a komposztkazán képes vizet melegíteni, így fűtést vagy melegvíz-ellátást biztosítani.
Hasonlóan takarékos megoldás a lótrágyával fűtött palántanevelő: a bomlás során akár 85 °C-ig is felmelegszik a közeg, így téli hidegben is képes 14 °C körüli hőmérsékletet tartani: elegendőt ahhoz, hogy a padlizsán, a paradicsom és a paprika korán indulhasson.
Az épületek hűtésére szintén természetes eszközöket ajánlott. A ház déli oldalán kialakított lugas – például kivi és szőlő kombinációjával – nyáron árnyékot ad, télen azonban a lombhullatás után beengedi a fényt. Az északi oldalon viszont az örökzöldek védhetik az otthont a hideg szelektől. Így a lakóházak klimatizálása részben megoldható elektromos áram nélkül is.
Mulcsozás: a talaj védelme és hűtése
Illés Olivér a talajvédelemről is hangsúlyosan beszélt. Elmagyarázta: a mulcsozás a talaj felszínének szerves anyaggal, például fűnyesedékkel, szalmával, fakéreggel vagy komposzttal való takarását jelenti. Ez a réteg megakadályozza a talaj gyors kiszáradását, hűti a környezetét, javítja a szerkezetét, és hosszabb távon komposzttá alakulva tápanyagot is biztosít.
„Nincs az a mulcsmennyiség, amelyre azt mondanám, hogy sok” – hangsúlyozta az előadó. Saját kertjében a növények 15 centiméter vastag komposztrétegben kezdik életüket, majd erre kerül a mulcs.
Meglátása szerint ha mindenki mulcsolna, a globális felmelegedést ugyan nem állítanánk meg, de a helyi hőterhelést és a talaj kiszáradását jelentősen mérsékelhetnénk.
Véleménye szerint minél több mulcsréteget érdemes használni, mert a takarás mérsékli a párolgást, és hosszabb ideig nedvesen tartja a talajt. Gyakorlati példát is hozott: ha egy gyomos területet lekaszálunk, majd 40 centiméter vastag mulcsréteget terítünk rá, abba a palánták könnyen kiültethetők.
Fotó: magyarmezogazdasag.hu
A módszer egyszerű: a mulcsot széthúzva, a kartonon késsel vágunk nyílást, a földből egy keveset eltávolítunk, azt feltöltjük – lehetőleg – saját komposzttal, abba helyezzük a palántát. Mivel Illés a palántáit komposztban neveli, az ültetéssel együtt jótékony talajbaktériumokat is kijuttat, amelyek segítik a növény fejlődését.
Az előadás kitért arra is, hogy a kertben érdemes minél több légköri nitrogénmegkötő növényt alkalmazni. Ezek a fajok – például számos pillangós virágú növény – nem a talajból vonják el a nitrogént, hanem a levegőből kötik meg, és azzal gazdagítják környezetüket. Így hosszú távon kiváltható a műtrágya-felhasználás.
Komposztálás: szemét helyett erőforrás
A szakember szerint a komposztálás az egyik legegyszerűbb, mégis legértékesebb tevékenység a fenntartható kertészkedésben. „A komposztanyagra nem szemétként kell tekinteni” – fogalmazott. Szerinte már az is sokat számít, ha valaki heti kétliternyi konyhai maradékot gyűjt össze: ezek a „zöld javak” nagy értéket képviselnek.
– hangsúlyozta.
A komposztban viszont „élet kerül vissza a talajba”, amitől kezdve csak vigyázni kell rá. A komposztálásnak több formája is létezik. A legegyszerűbb a hideg komposzt, amikor a kertész folyamatosan ráhordja a zöldhulladékot a kupacra. Ez azonban hosszabb távon kevésbé hatékony. Illés ezért komposztgilisztákat is használ, amelyek gyorsabban és jobb minőségű komposztot állítanak elő. A konyhai maradék így nem vész kárba, hanem táplálékká válik a talaj számára.
Bemutatta a Johnson-Su-féle bioreaktor elvét, amely oxigéndús környezetben különösen jó minőségű komposztot termel, valamint a gilisztatornyot, amelyet akár panellakásban is használni lehet.
– magyarázta.
Etikai szempontokra is felhívta a figyelmet: a komposztáláshoz szükséges anyagokat helyben kell beszerezni. „Ha valakinek lomb kell, ne menjen ki érte az erdőbe, mert onnan az hiányozni fog. Az a helyi ökoszisztéma része” – figyelmeztetett.
Az esővíz megtartása
Kiemelte a vízgazdálkodás fontosságát is. „Van egy mindenki számára elérhető erőforrás, amit esővíznek hívunk” – fogalmazott. Míg a legtöbb háznál a tetőről elvezetjük és elpazaroljuk a csapadékot, addig a permakultúrás szemléletben ennek megőrzése kulcskérdés. Példaként elmondta: Gyulán évente átlagosan 600 milliméter eső hullik, ami egy 100 négyzetméteres tetőről akár 60 köbméter víz összegyűjtését is lehetővé tenné. Ahelyett, hogy ezt elvezetnénk, érdemes ott hasznosítani, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Illés Olivér hangsúlyozta: ha az esővíz nem ott hullik, ahol épp szükség van rá, vízelvezető árkokkal juttathatjuk el a veteményesbe vagy a gyümölcsösbe.
Ahol a terület enyhén lejt, ott a megfelelő mintázatú árkokkal le lehet lassítani a víz útját, és a talajba szivárogtatni, különösen a fák gyökérzónájába. Erre szolgálnak például az övárkok: kissé lejtős terepen ívesen kialakított árkok, amelyek felfogják és elraktározzák a csapadékot. Így ahelyett, hogy a víz gyorsan lefolyna a területről, a talajt gazdagítja és a növényeket táplálja.
Kiemelte ugyanakkor, hogy a szemléletformálás sem könnyű: „Nagyon nehéz meggyőzni azt, akinek van fúrt kútja, és nem jelent gondot kifizetni a villanyszámlát, hogy inkább fogja meg az esővizet”. A lényeg szerinte az, hogy ne zsigereljük ki a talajvizet és a rétegvizet, mert ezek hosszú távon pótolhatatlan erőforrások.
Biodiverzitás és természetes növényvédelem
Illés Olivér szerint a permakultúra egyik alappillére a biológiai sokféleség, vagyis a biodiverzitás. Rámutatott például a gombák szerepére: a talajban élő gombafonalak összekötik a növényeket, és finom hálózatot hoznak létre.
– magyarázta.
Hozzátette, hogy a talajélet sok kicsi, de nélkülözhetetlen munkatársból áll: „Nekem vannak kollégáim: giliszták és sok parányi élőlény, amelyekhez persze sok szerves anyagot kell biztosítani”.
A biodiverzitás nemcsak a talajban, hanem a levegőben is működik. A madarak például fontos szövetségesek: egyetlen széncinege-fióka a kirepüléséig akár tízezer rovart fogyaszt el, amelyet a szülei a fészek környékéről hordanak össze. Ez hatalmas mennyiségű, „kártevőnek” tartott rovar természetes eltűnését jelenti.
Gyulai Iván szavait idézve hangsúlyozta: „A kártevők irtásával azoknak ártunk a legtöbbet, akik természetes körülmények között szabályozzák őket”.
Ha rovarirtóval kiirtjuk a rovarokat, a madaraknak nem marad táplálékuk, elhagyják a területet, és rövid időn belül éppen a kártevők szaporodnak el még nagyobb számban.
A kártevők elleni védekezés szerinte inkább az elterelésről és megtévesztésről szól. A rovarokat a színek, az alakok és az illatok vonzzák. Ha monokultúrában termesztünk, számukra roppant egyszerű megtalálni a célpontot, például a piros paradicsomot. Ezért érdemes sokféle növényt kombinálni, különböző színekkel, formákkal és magasságokkal.
A pollenadó fűszernövények, mint a rozmaring és a kakukkfű vagy a paradicsom mellé ültetett napraforgó, cékla, kapor és kukorica mind zavarják, terelik a rovarokat. „Ha van egy kártevőd, akkor vagy zárd ki kerítéssel, vagy etesd bent központilag” – fogalmazott Illés. Példaként a poloskát említette, amelyet nem lehet teljesen kizárni, de különféle módszerekkel mégis el lehet vonni a terményekről.
Mi is az a permakultúra?
A permakultúra fogalmát az 1970-es években Bill Mollison és David Holmgren dolgozta ki. Megfigyeléseik szerint a tasmániai őslakos közösségek minden szükséges erőforrást – az élelmiszertől kezdve a festék- és építőanyagokon át egészen a kézműves eszközökig – a természetből nyertek ki, fenntartható módon. Az általuk bevezetett „permanent agriculture” (állandó mezőgazdaság) később „permanent culture” (állandó kultúra) kifejezéssé bővült, jelezve, hogy nemcsak a termőföld műveléséről, hanem az egész életmód átalakításáról van szó.
Illés Olivér előadásában hangsúlyozta: a mai mezőgazdaság sokszor a monokultúrára épül, ahol a tavaszi vetést az őszi aratás követi, majd a föld üresen marad. Ezzel szemben a permakultúra alapja a folyamatos növényborítottság, a sokféleség és az évelő fajok előnyben részesítése. A cél, hogy a kert egyszerre legyen tápláló, önfenntartó és a természet körforgásaihoz igazodó
Dance
