Tóth Gábor
Az itáliai hangulatot ígérő műsorból a klasszikát Luigi Boccherini d-moll szimfóniája (op. 37, no. 3, 1787) képviselte, a romantikát pedig Giovanni Bottesini 2., h-moll nagybőgőversenye (1853, vonószenekari változatban), valamint szünet után Felix Mendelssohn-Bartholdy Olasz szimfóniája (IV., A-dúr, op. 90, 1833/34). „Exuberantia” címmel hirdette ezt a koncertjét a filharmónia, de a bőség, gazdagság, dússág nagyrészt elmaradt. Negyven százalék körüli volt például a koncert látogatottsága, ám nem is nagyon kellett számolgatni a publikumot, elég volt csak a kezdő tapsra pódiumra lépő vendégkarmester meglepetéstől kikerekedett szemeit nézni, azok akaratlanul is elárulták, hogy Mihnea Ignat valószínűleg nincs ilyen keskeny alkalmi nézettséghez szokva mondjuk a temesvári operánál. Tény, hogy a váradi közönség egy rétege gyakran csak egy bukaresti vagy külföldi szólistától kap kedvet bejönni koncertre, de láttunk már rá példát, hogy egy hangzatos név önmagában még nem mindenre garancia. Amellett a mostani, helyi erőforrásból állított szólistának, Antonio Sekaci-nak érdemeiből adódóan is van bőven közönsége és rajongótábora Váradon, s a kollégák között is népszerű, ez a koncerten is látszott, hallatszott.
Ami a művészeti bőség elmaradását illeti, Ignat, úgy tűnik, nemcsak a kisebb közönséghez nincsen szokva, hanem a hallottak alapján olyan zenekarhoz sem, ahol esetleg a kelleténél többet kell csiszolni a végeredményt. A váradi filharmónia ez alkalomra felállt fiatalabb összetételű, némileg szűkösebb csapatából most több szólamvezető alapember is hiányzott, s ez némi magárahagyatottságot is eredményezett a társaságban, de az már Ignatot minősíti, hogy az adott helyzetből szinte képtelen volt most rendesebben építkezni. Kifejezetten bosszantó volt a szólamközi egyensúlyhiány, aránytalanság, egyszerűen nem volt közös nevező, ki jobban, ki alkalmanként gyengébben húzta/fújta a magáét, bármennyire is megvolt mindenki részéről a jó szándék és törekvés. Hányaveti, nyers, néhány „jobb” esetben pedig épphogy csak unalmas lett a végeredmény, sok hamissággal, bizonytalansággal, rendetlenségekkel, pontatlanságokkal. Összességében egyedül a Mendelssohn-szimfónia I. tételének imitációs faktúrájú momentumai, illetve maga a negyedik tétel éreztette (vélhetően a minden jó, ha vége jó stratégiával), hogy ott alaposabban odaléptek a felkészülésben. Nem ártana elgondolkodni nemcsak magának a filharmóniának (művészeti koncepcióban), hanem az intézményt fenntartó megyei önkormányzatnak (szerkezeti, adminisztratív, anyagi szempontokból) is arról, hogy miként érdemes minőség/mennyiség és állandóság garantálása tekintetében ápolni, tehát nem bontani, hanem építgetni és motiválni egy előadóművész csapatot. Mert ha teszem azt idegenből bárki betéved mondjuk pont egy ilyen koncertre, és ez alapján ítéli majd meg Nagyvárad kulturális nívóját, s adja tovább annak hírét, az lássuk be, nem lesz hosszú távon jótékony hatással a város előszeretettel emlegetett dübörgő turisztikai népszerűségére.
A végére hagytuk a pozitívumot, azaz Antonio Sekaci nagybőgő-szólamvezetőt, aki Bottesini h-moll koncertjével mutatkozott meg szólistaként, ismét, több évnyi szünet után (2012-ben játszott itt legutóbb teljes versenymű-szólót, Koussevitzky op. 3-at). Szóval Sekaci hangsúlyos egyénisége mentette meg az est egy negyedórányi részének varázsát, egyben magával a ténnyel, hogy a termetes nagybőgőt versenyszólóban látni-hallani ritkaság, kuriózum itt Váradon, másrészt azzal a zsigerből hozott, született zeneiséggel, amiről őt jól ismerjük zenekari szólamvezetői munkáján keresztül is. Ez a lelkes játék, őszinte hangszer- és zeneszeretet az, ami miatt azt is elnézzük Sekaci-nak, ha zavarában netán nem igazán tud a legelegánsabb maradni protokollárisan a színpadon, vagy ha éppen vonószőrösebben, kicsit zsírosabb intonációs csusszanásokkal húzza azokat az egyébként klasszikus faktúrájú futamokat. Sekaci megérdemelten nagy sikert aratott, s nemcsak egykori kedves tanára tette tiszteletét a színpadi gratulációknál, de az 51 esztendősen már fiatal nagyapa Antonio még karon ülő unokáját is láthattuk a családi virágátadáskor. A közönség hangos elismerésére válaszként Sekaci (aki egyébként saját készítésű hangszerén játszott) ráadásként Massenet ismert Méditation-ját adta elő (Duncan McIntyre letétjét) a zenekari kollégák vonóskíséretével.
