Tóth Gábor

Kodály Kórus Debrecen – ez a hivatalos megnevezése a 2006 óta a debreceni filharmónia (Kodály Filharmónia Debrecen) részét is képező, mintegy hét évtizedes múltú, mostani felállását látva-hallva új, friss koncepciójú, ezzel együtt is hagyománnyal teli hangú, nemzetközi elismertségű énekkarnak. Nekünk nagyon jó hír, hogy itt járt a Kodály Kórus, de önmagának az énekkarnak is jó hír, hogy tudja, hova jött, hol jár, honnan indult, merre tart – mindez kiderült műsorválasztásukból, hangvételükből, tartásukból. Időről és térről is beszélünk, amikor az énekben most ide elhozott hol és hova kerül szóba, például Kodály kompromisszumot nem tűrő egyenes gerincű múlt-jövő irányáról, azonfelül békeüzenetről, hazáról, „alig” néhány ezer évesen még mindig aktuális zsoltárokról, nem kevésbé időszerű Adyról, Juhász Gyuláról, Arany Jánosról. Hirtelenjében zeneszerzők fölött/helyett fogalmakat, műfajokat, költőket emlegetünk, mert különleges tartalmakat közvetített az ének varázslatával a Kodály nevének viseléséhez méltó hagyományú debreceni kórus itt, a 31. Festum Varadinum egyházi-kulturális-közösségi ünnepe alkalmából. Jelesül azt, hogy az emberi hang eredendően egyedi adottsága, voltaképp művészeti-szakrális misztikus ősegysége és képessége egyszerre, egyidejűleg szót és zenét kifejezve üzenni, közösség és egyén harmonikus viszonyában, összefogva felemelve, létlényegekről, egymásra-, de közben fölfelé- és előretekintésről.

Gazdag a színspektruma a Kocsis Holper Zoltán (sz. 1982, Sopron) karigazgató által immár három éve vezetett debreceni énekkarnak, mely úgy dúskál az érett egyéni hozzátétellel adagolt finom koloritokban, hogy kollektíven mégis egységes hangszínvarázst alkot, s ez csiszolt szakma a legjobb fajtából. Nem tartozik közvetlenül ide, vagy mégis, de Kocsis Holper Zoltánt a nagyváradi filharmónia énekkarának hangzásfrissítési célzatával is szerencsésen „megkörnyékezték” a közelmúltban, nagyon jó koncerteredményekkel. Arra itt még külön büszkék lehetünk, hogy a debreceni kórusban váradi, de tágabb értelemben erdélyi hangok is vannak.

Szintúgy gazdag a korszak-koncepciója a debreceni karnagynak-énekkarnak, úgy válogatnak a 20. századi és kortárs magyar kórusirodalomból, valamint a ténylegesen legaktuálisabb nemzetközi, trendiből is, hogy a legnemesebb, a reneszánszig visszanyúló vokális rendre rímelve örökítsék tovább a jelenkorban a világi értékek és keresztény szakralitások mögötti közös tartalmi egységet.

Egy óra húsz perc volt a műsor, 45 fős a kórus, szűk száz fő a közönség, ez közel telt ház az evangélikus templomban. Állva tapsolta a hallgatóság az énekkar be- és kivonulását, ez igazán tiszteletreméltó ünnepi gesztus. A Himnusz szólt a koncert végén, egy szólamban, A-hangra érkezve, ez lett tehát a közönséggel közös ráadás.

Vég nélkül lenne mesélnivaló a karnagy által is igényes adalékokkal konferált, különleges felfedeznivaló rétegeket nyújtó műsorról, de maradunk a dokumentálásnál: Mendelssohn Richte mich Gott (43. zsoltár), Tomás Luis de Victoria (reneszánsz) Ave Maria à 8, Ola Gjeilo (*1978, norvég) Ave Generosa, Vajda János (*1949) 24. zsoltár, Caroline Shaw (*1982, Észak-Karolina) And the swallow (84. zsoltár), Balázs Árpád (*1937) Négy őszi vázlat (Arany János Szép ősz; Váci Mihály Ének a vizen/Toronyiránt-részlet; Vasvári István Pillanat; Simon István Varázslat), Gárdonyi Zoltán (1906–1986) Szeptember végén (Petőfi 200 jegyében), Gyöngyösi Levente (*1975, Kolozsvár) Pulchra es amica mea (Énekek éneke), Bella Máté (*1985) Béke (Juhász Gyula), Eva Ugalde (*1973, baszk) Miserere, Kodály Akik mindig elkésnek (Ady), Kocsár Miklós (1933–2019) Mégis mondom Damion (Öntőimádság Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből).