Jól ismert jelenettel indít a Szigligeti és a Iosif Vulcan Társulat első közös produkciója: Kolozsvár utcáján megvernek egy egyetemistát, mert az magyarul beszélt édesanyjával telefonon. A előadásrészlet a bevett szófordulat szerint „megtörtént eset alapján készült”, akár véresen komoly is lehetne, ha a színpadon nem alkalmaznának többszörös elidegenítést. Bár a néző előtt történik a cselekmény, végig kamerák rögzítik az eseményeket, így egyszerre látjuk élőben és kivetítve.
A színpadkép is ezt a távolságot teremti meg:
az előadásra érkező közönséget a színpad előterében kialakított „öltözőben” várják a színészek, a cselekmény e mögött történik, egy térben jól leválasztott „skatulyában” zajlik.
A másik elidegenítés a magyar egyetemistára támadó románok cizellált nyelvhasználata, az abszurdba forduló jelenetben a támadók részletesen kifejtik gyűlöletük okát, Nietzschére hivatkozó, pszichológiai eszmefuttatás után csattannak el a pofonok. Az áldozat (Tőtős Ádám) kálváriája azonban itt még nem ér véget, hiszen jönnek az operetténeklő, magyarországi fociultrák, akik azért verik meg, mert nem eléggé magyar.
Az előadás során, bár komoly, valós problémákat taglal, a helyzetkomikum és a rendezői megoldás révén tökéletesen működik az elidegenítés, a néző az első perctől tud nevetni azon, amit például egy hírműsorban már felháborodva követne. Éppen ezért hat talán kissé mesterkéltnek az a színpadi szerepből való kilépés, amikor a közönség soraiból kiált fel a „néző” a színészeknek, hogy amit lát, az elfogadhatatlan.
A jelenet kezdetétől egyértelmű, hogy megrendezett beékelésről van szó, és azt a nézőt se éri meglepetésszerűen, aki az évadhirdető eseményen már látta a hasonló belépéssel indító előadásrészletet. Ugyanakkor a színész-néző közötti látszólagos interakció mintegy felhatalmazásként szolgál arra, hogy aki eddig nem mert, az a továbbiakban nyugodtan nevethet.
A közönség – amelynek soraiban románok és magyarok egyaránt ültek – azonban pontosan érzi ennek helyénvalóságát, és egyáltalán nem kacag például az ördögkúti (Treznea, Szilágy megye) vagy köröstárkányi vérengzések említésén.
Fotó: Vígh László Miklós/Szigligeti Színház
Sokkal jobban hat a színpadon az a második kilépés, amikor Balogh Attila nem hajlandó elfogadni az éppen eljátszott jelenet (szinte szó szerinti) akasztófahumorát. A színészek személyes élettörténetük kapcsán beszélnek a román-magyar együttélésről, vagy éppen azt idézik fel a két társulat tagjai, hogy először akkor léptek fel egységesen, amikor az egyesítésük ellen tiltakoztak. Hogy aztán majd egy gyerekes versengésbe csapjon át ismét a két népcsoport kapcsolata.
Az osztályteremmé alakuló színpadon egyértelművé válik: hívják akár belgáknak és svájciaknak az egymással konfliktusban álló két csoportot, a gyűlölködés, az egymásnak feszülő indulatok ugyanúgy működnek.
Amikor pedig elméletben megtalálná a tanítónő (Tasnádi-Sáhy Noémi) a megoldást a békés együttélésre, visszakerülnek a „valóságba”, ahol egyik nép nemzeti hőse a másiknak gazfickó.
Az előadás különálló jeleneteiben nincsenek hatalmas fordulatok, jellemfejlődések – kivételt képez ez alól talán az, amikor a nagyra törés vágya felülemelkedik a nemzeti érzelmeken és a magyar alpolgármester (Hunyadi István) karrierje érdekében kész elvállalni, hogy a román polgármester (Richard Balint) kérésének eleget téve eljátssza Avram Iancu szerepét egy tervezett előadásban.
A magyarul beszélő román orvos előtt makacskodó magyar páciens önkritikájának hiánya ugyanolyan humorforrássá válik, mint a román nő dühkitörése, aki az orvosi vizsgálat eredményéből tudja meg, hogy ő valójában magyar.
A moldvai származású Bobi Pricop által rendezett előadásnak nem célja patikamérlegre állítani, ki szenvedte el a több sérelmet, csupán bemutatja azokat a sztereotípiákat, meg nem értéseket, múltban gyökerező ellentéteket, amelyek áthidalhatatlannak tűnnek.
Az előadás méltán nyerte el a vegyes nemzetiségű közönség álló vastapsát.
Az előadás szereplői: Richard Balint, Balogh Attila, Giorgiana Coman, Fodor Réka, Ioana, Dragos Gajdó, Hunyadi István, Máthé Barbara, Eugen Neag, Răzvan Vicoveanu, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tőtős Ádám.
A közönség legközelebb ezen a hétvégén, október 24-én és 25-én láthatja újból az előadást.
Fotó: Vígh László Miklós/Szigligeti Színház
Csíkszék
