Alighogy elhagytuk a település kezdetét jelző táblát, olyan dugóba keveredtünk, hogy az araszolás ütemét látva sötétedésre sem értünk volna a rendezvény közelébe. A népszerű forgalomfigyelő alkalmazások által becsült áthaladási idő köszönőviszonyban sem volt a valósággal.

Vasárnap reggel tértünk vissza, a bejutás akkor sem ment zökkenőmentesen, de már elfogadható időn belül sikerült parkolóhelyet találni egy közeli telken. Az élelmes helyiek 25 lejért kínálták a helyeket, így az első bankjegyek még azelőtt gazdát cseréltek, hogy egyáltalán megláttuk volna a vásárt.

A vásárnál valamivel magasabban húzódó vasúti töltésről szinte összefüggő sátorváros tárult elénk. A szürke, kék és zöld ponyvák mögött őszi színekbe öltözött, ködbe vesző erdős domboldalak emelkedtek. Lent azonban a táj helyett már inkább arra kellett figyelni, hová léptünk, és melyik újabb tárgynál álltunk meg.

Az új portékák között ruhákból, lábbelikből és háztartási cikkekből is bőséges választék fogadta a látogatókat. Az egyik hatalmas ponyva alatt cipők százai sorakoztak, másutt élénkpiros lószerszámok függtek az állványokon. A vásár különleges hangulatát azonban elsősorban a régiségek és a használt holmik sokasága adta.

A földre terített virágmintás tányérok mellett kopott utazóbőröndök, méretes korsók és bekeretezett képek vártak új gazdára. A kavicson sárga játékbillencsek, markolók és egy bulldózer parkoltak, láthatóan sok gyerekszobai műszakkal a hátuk mögött. Néhány lépéssel arrébb fejszék, kalapácsok, fogók, régi kézi fúrók és vasalók hevertek hosszú sorokban. Akadt közöttük olyan darab, amelynek már a rendeltetését is csak találgatni tudta a mai nézelődő.

Ahhoz bizony igen szakavatottnak kellett lenni, hogy az ember meg tudja különböztetni a valódi értéket képviselő holmit a pusztán ócska tárgytól. A laikus legfeljebb azt mérlegelhette, tetszett-e neki, amit látott, annak megítéléséhez, hogy ritkaságra vagy ügyesen beárazott lomra bukkant, már több ismeret kellett.

A standok kínálata első pillantásra szinte kaotikusnak tűnt, hosszabban nézelődve azonban valami sajátos rend is kirajzolódott a tárgyak sokféleségében. Evőeszközök mellett karórák, távcsövek és egy régi fényképezőgép feküdtek, másutt többágú gyertyatartók, fedeles söröskorsók és agancsok osztoztak a helyen. A földre fektetett, díszes fatokos faliórák közelében csipkés ruhába öltöztetett baba és különféle kis szobrok álltak. Mellszobrok fejére katonai sisakot vagy tányérsapkát tettek, a bekeretezett festmények közé pedig egy töviskoronás Krisztust ábrázoló kézimunka is került. Ennek ellenére, ebben a szokatlan „társaságban” valahogy egyik tárgy sem hatott idegenül.

A nagyobb darabok elszállításához már a vásárlási kedvnél is több kellett volna. Egy díszes, festett fabölcső, egy nyitott fedelű, szekrényes gramofon, régi komódok és kárpitozott székek mellett méretes földgömbök is felbukkantak. A kínálatból egy aranyszínű, életnagyságú, nevető Buddha-szobor magasodott ki, magasba emelt karokkal, tekintélyes pocakkal. Ezt a vásárfiát aligha lehetett volna csak úgy a hónunk alá csapni.

A váradi ócskapiachoz hasonlóan Feketetón is helyet kaptak a németországi lomtalanítások után Romániába szállított holmik. A bajor sramlizenészek bakelitlemezeinek végeláthatatlan sora legalábbis arról árulkodott, hogy néhány német nappali teljes zenei hagyatéka a Sebes-Körös partján várt új gazdájára.

A népviseletek és kézimunkák között egészen más világba érkeztünk. Piros és kék mintás szoknyákat, fehér kötényeket terítettek az asztalokra, mellettük hímzett mellények és teljes öltözetek függtek. Csipkék, szőttesek és házi áldások között lehetett válogatni, az egyik pulton pedig fekete kalapok sorakoztak. Néhány standdal arrébb fémedényekből kínáltak akkora választékot, amellyel egy kisebb település összes konyháját fel lehetett volna szerelni.

A vásár végigjárása önmagában is kiadós séta volt, amely az őszi színekben pompázó domboldalak között felért egy kirándulással. A vásárláshoz készpénz kellett, kártyás fizetésre alig volt lehetőség, az alku pedig ugyanúgy hozzátartozott a forgataghoz, mint a portékák mustrálása.

Az ételsoron a tálalás látványa is megállásra késztette a nézelődőt. Hatalmas, lapos sütőedényben, körkörösen elrendezve sorakoztak a töltött káposzták, egy másikban túróval és pirított kolbászdarabokkal megrakott puliszkát kínáltak. A csórékolbász ára a rendezvények ételsorán afféle tőzsdeindexként jelzi, mennyire kell mélyen a zsebünkbe nyúlni egy ebédért. Feketetón ezúttal nyolc lej volt a miccs darabonkénti „árfolyama”.

A sokadalom ezúttal is számos váradit vonzott, az árusok és a bámészkodók között egyaránt találkoztunk ismerős arcokkal, de a rendezvény híre már régen túljutott a környék határain. A több évszázados hagyományú vásár a magyarországi és nyugat-európai gyűjtők, kereskedők kedvelt beszerzőhelyévé is vált.

Akadt olyan portéka is, amelyre az árus külön hívta fel a figyelmet, egy idős néni a házi áldással hímzett falvédő kínálása közben diszkréten azt is megkérdezte, érdekelne-e bennünket házi áfonyapálinka. Feketetón még akkor is bővült a kínálat, amikor már azt hittük, mindent láttunk.