Pap István

A vasárnap bemutatott előadásoknak a közöttük lévő számos különbség ellenére van egy fontos közös nevezőjük: a gyermeki szenvedés, mely mindkét színpadi alkotás középpontjában áll. Móricz Zsigmond Árvácskáját a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri bábszínész szakos hallgatók mutatták be délután az Árkádia Bábszínházban Vidovszky György rendezésében. És bár a bábszínházban játszották el, a címszereplőt Árvácskát egy báb személyesítette meg, távolról sem gyerekeknek való volt az előadás, mert a színre vitel stilizáltsága ellenére mellbevágóan hat a történet kegyetlensége, mely felszínre hozza a tanyavilágban élő emberek elállatiasodását. Ahol állat és ember együtt él, ahol az állat nagyobb megbecsülésnek örvend, mint az ember, és ahol az emberek gondolkodását a legteljesebb mértékben a legprimitívebb anyagiasság vezérli, ott szinte törvényszerű az emberi erkölcsi rend eltorzulása, és ott a gyermek élete, egészsége kevesebbet ér, mint egy dinnye. A játszó személyek Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia, Vén Evelin (osztályvezető tanáruk Máthé Rozália) alig néhány eszközzel és a bábbal elvevenítették meg a nyomasztó miliőt és a rettenetes történetet. Az ember-állat szimbiózist jól érzékeltette az, hogy a bábszínészek jelenítették meg a háztáji állatokat is. Az előadásban Árvácska szenvedéstörténetéből az elhangzó zsoltárok emeltek ki egy kicsit – ezeket az énekes részeket Kiss Vivien m.v. kísérte hegedűn, a zenét Pap Gábor szerezte –, hogy aztán egy-egy újabb zsoltár felcsendülése után annál fájdalmasabb legyen a visszahullás Árvácska valóságába, amit ő csak abban a reményben bír elviselni, hogy érte jön az édesanyja. Eszközeiben egyszerű, lényegre törő előadás született a vásárhelyi fiatalok műhelyében, a szereplők mindegyike feketébe öltözötten játszik a kevés díszletet és kelléket igénylő színpadtéren, a szereplők feketesége éles kontrasztban van az ártatlan gyermeki szenvedést szimbolizáló fehér bábuval. A darab színrevitelének puritánsága arra ösztönzi a befogadót, hogy a lényegre, az emberi kiszolgáltatottságra fókuszáljon, ezért az alkotók felhagytak a hagyományos történetmeséléssel, Árvácska szenvedéseit kis etűdökben, jelenetekben elevenítik fel.

A fiú

Érdekes volt éppen az Árvácska után megnézni A fiú című Florian Zeller drámát, melyet Bobi Pricop rendezett a Mária Királyné Színház Iosif Vulcan Társulatával. Az Árkádia bábszínház fekete színpadterével éles ellentétben a nézőt a Transilvania Stúdióban vakítóan fehér színpadtér fogadja, amely háromszög formájúra van kialakítva, két oldalán egy-egy ajtóval, illetve egy ablakmélyedéssel, amelyben az apa első házasságából származó súlyosan depressziós fia, Nicolas tartózkodik jobbára. Kuriózum, hogy a főszerepeket valóban apa és fia, Richard Balint és Robert Balint játssza, ez külön fájdalmas töltést ad ennek a tragikus végkimenetelű családi drámának, melyben a fiú nem tudja feldolgozni szülei válását, noha nem viseltetik ellenérzésekkel apja új felesége iránt. Megható, elgondolkodtató, fontos dolgokra rávilágító darab A fiú, de művészi értékei kapcsán fenntartások is megfogalmazhatók. Engem ez az előadás az egykor a Magyar Televízióban sugárzott Családi kör című műsorra emlékeztetett, amelyben eljátszottak egy jelenetet, azt követően pedig szakértők bevonásával megvitatták a bemutatott családi problémát. Ilyen előadás A fiú is, azzal a különbséggel, hogy itt elmaradt a szakértői elemzés. 

A realisztikus történetben elég sok a valóságban elképzelhetetlen elem, például az, hogy a szülők csak véletlenül tudják meg, hogy fiuk hónapok óta nem jár iskolába, a tanintézmények illetékesei nem értesítik őket erről már sokkal korábban, mint ahogy az is furcsa, hogy az ügyvéd, tehát tanult apa nem fordul a gyerekkel orvoshoz, pszichológushoz legkésőbb akkor, amikor felfedezi, hogy Nicolas késsel vagdossa az alkarját. Persze, az előadás célja a szülők morális felelősségének a felmutatása, nem a való életben fellelhető összes lehetséges megoldási mód felsorakoztatása, csakhogy a realisztikus előadásoknak megvan az a csapdájuk, hogy ki kell iktatni belőlük minden olyan elemet, ami a darab valószerűségét csorbítja. Ez a kiiktatás Florian Zeller darabjában nem történt meg, a szerző nem hagyott menekülő útvonalakat a szülőknek, emiatt meglehetősen kiszámíthatóvá vált az előadás, hamar megsejthették azok is, akik korábban nem ismerték ezt a művet, hogy a fiú megmentésére tett minden erőfeszítés kudarcba fullad, és így az úgynevezett eszmei tanulság is már a kezdetektől adja magát, nem kell sokat gondolkozni rajta: a fiatal generációk boldogulásáért maradéktalanul a szülők a felelősek. Richard Balint színpadi jelenléte, profizmusa, drámai megjelenítő ereje messzemenő értéke ennek az előadásnak, emlékezeteset alakít a jó szándékú, de önhitt, ebből fakadóan naiv, már-már ostoba kincstári optimizmussal megvert apa szerepében, de hiteles alakítást nyújt a teljesen megváltozott kamaszfiúra hatni képtelen anya, illetve volt feleség (Corina Cernea), és a főhős jelenlegi felesége (Alina Leonte) is. A kamaszfiú Robert Balint pedig épp a korából adódóan teszi hitelessé az általa megformált figurát.