Herczeg Mária 

Babij Jar. Ez a két szó idegenszerűen hangzik mindannyiunk számára, akik nem jártunk Kijevben, vagy nem ismerjük az 1941–43 közötti időzónában tőlünk keletebbre elterülő háborús övezetek megszállásának részleteit. Többet tudtam meg, miután a hetvenes évek elején megvettem Anatolij Kuznyecov 1968-ban kiadott Babij Jar című megdöbbentő dokumentumregényét. Az író 12 éves kisfiúként élte át a német ostrom és megszállás minden borzalmát – úgyszólván testközelből. Ugyanis nagyszüleivel Babij Jar (egy vízmosta szakadék) közvetlen közelében lakott, ezért úgy ismerte ezt a területet, mint a tenyerét. Az ő könyvéből tudom, hogy Kijev ostroma, megszállása 778 napon át tartott. Ez idő alatt a város nagy részének romba döntésén és a rendszeres kivégzéseken túl, iszonyú események zajlottak Babij Jar területén, ahol a németek koncentrációs tábort létesítettek. Így „a széles vízmosásos szakadék a fasiszta népirtás, a kiszámított, módszeres, szinte nagyipari módon megszervezett tömegmészárlás jelképe lett, ahol több százezer zsidó, orosz, ukrán, lengyel, cigány és ki tudja még, milyen nemzetiségű ember lelte halálát.” – írja Kuznyecov. Babij Jar sötét, gyászos emléke Jevgenyij Jevtusenko orosz költő lelkét is megérintette: „Mély szakadék – akár egy sírgödör/ Félelmetes.” (…) „Babij Jarban csak száraz fű zörög/ harag és vád ül itt a fák szemébe./ Némán sikolt a táj./ Kalap levéve megállok, s érzem lassan őszülök.” 

Amikor a német csapatokat végleg kiverték Kijevből, az akkori kisfiú, Anatolij a barátjával elment megnézni, mi maradt meg a hatalmas, szinte fenséges vízmosásból, a meredek, csaknem függőleges partokból. Lemenve a vízmosás torkáig, csontokon tapostak, arrébb a homok szürke volt. Rájöttek, hogy emberi hamuban járnak. Nagy, fekete salakdarabokat is találtak. Egyet a kisfiú – hátborzongató emléknek – hazavitt. Felnőtt korában úgy fogalmazott: a fekete tömb nem más, mint nemzetközi hamu. Kijev megszállásának 778. napján a szovjet hadsereg felszabadította a várost. A gyalogság piszkosan, elcsigázottan bukdácsolt át a város romjain. „Szívszorongatóan ugyanazok, akik 1941-ben visszavonultak. Ó, ti nagyszerű orosz katonák!” – idézem a könyvből. Most, 81 évvel később az eszkaláció lassan Ukrajna egész területére kiterjed. Orosz katonák ostromolják Kijevet. Miért? Soraimat tisztelgésnek szánom mindazok emléke előtt, akik ártatlanul vesztették életüket, a múlt haláltáboraiban a faji felsőbbrendűség átkozott hazug jogán – vagy a jelen hadszínterein, igazságtalan birodalmi törekvések érdekében.