A gyász fázisaiban a tagadástól a haragon, dühön, önmarcangoláson keresztül az elengedésig sok érzést él át a hozzátartozó, és ez mind természetes – jegyezte meg Kondor Zsóka mentálhigiénés szakember, aki az elfojtás okát részben a szocializálódásban véli felfedezni.

– fogalmazott. A ki nem beszélt, önmagunk és a külvilág előtt is eltakart érzelmek ugyanis nemcsak lelki problémákat okoznak, hanem fizikai, pszichoszomatikus tünetekben is megnyilvánulhatnak.

Mint a lelkigondozó rámutatott, a gyász folyamatában több fázist lehet beazonosítani: a kezdeti sokkos állapottól, a dühön keresztül az elengedésig hosszú út vezet. A gyászoló dühös lehet önmagára („mit tehettem volna, hogy ez ne következzen be”), az egészségügyi rendszerre, de haragot érezhet akár Isten iránt is, még ha egyébként hívő is. Bármennyire is ambivalens érzések ezek, fontos, hogy tudatosítsuk önmagunkban, hogy éppen mit érzünk, és beszéljünk ezekről – mutatott rá a mentálhigiénés szakember.

Minden gyász egyedi

Minden gyász egyedi: a szakirodalom azon az állásponton van, hogy az említett fázisok nem feltétlenül lineárisan követik egymást, a megbékélésig a szakaszok ismétlődhetnek.

– jegyezte meg Kondor Zsóka.

Az is segítség lehet az elfogadásban, ha arra gondolunk, hogyan láthat engem most az, akit elveszítettem: nem szeretné inkább azt, ha tovább tudnék menni, ha örülni tudnék, ha merném észrevenni a szép dolgokat? – fűzte hozzá a lelki gondozó.

Ilyenkor azonban a legjobb szándékkal adott tanácsok is rombolóak lehetnek. Ahogy a fentiekben említettük, minden gyász egyedi, a gyászolónak a maga ritmusában kell végigmennie a folyamaton, éppen ezért nem szabad siettetni. Teret kell hagyni az érzelmeknek, sokszor pedig azzal segítünk a gyászolónak, ha egyszerűen jelen vagyunk – személyesen vagy akár telefonon keresztül –, meghallgatjuk, empátiával közelítünk mindahhoz, amin éppen keresztülmegy.

Sokszor – akár egy síró kisgyerek esetében – minél hamarabb meg szeretnénk vigasztalni a szenvedőt, mivel félünk szembesülni a fájdalmával, azonban a gyorsaság ebben az esetben nem célravezető. Ahogy dr. Máté Gábor pszichoterapeuta rámutat: a fájdalomra valamilyen gyors külső kompenzációval válaszolunk, azonban nem ez a megoldás – jegyezte meg a szakember.

A szakember elmondása szerint az egyéves gyászidő még egészségesnek számít, hiszen egy olyan ciklust ír le, amelyben átéljük azokat az ünnepnapokat, amelyeknek addig része volt az elhunyt. Ha ezt követően sem történik semmilyen előrelépés a gyászfeldolgozásban, akkor érdemes segítséget kérni pszichológustól, mentálhigiénés szakembertől.

Intenzív érzelmi munka

A szeretett személy elvesztésével egy olyan világ törik szét, amit az elhunyttal kialakított
kapcsolat hozott létre, éppen ezért találó az a gyakran használt szófordulat, hogy egy családtag halálával a lelkünk egy darabja halt meg. Azt a kapcsolódást már senkivel nem tudom ugyanúgy átélni, éppen ezért a gyászmunka egy nagyon intenzív érzelmi munka – fogalmazott a lelkigondozó.

Átformál a gyász olyan értelemben is, hogy általa szembesülünk saját halandóságunkkal is, így ez az időszak fordulópontot jelenthet abban is, hogyan tekintünk saját életünkre.

„Nem hal az meg, kit szívedben őrzöl” – hangzik Aranyosi Ervin népszerű versrészlete, és ez igaz is, hiszen elhunyt szeretteink személyiségvonásai észrevétlenül integrálódnak identitásunkba. Visszaemlékezünk rájuk, azon vesszük észre magunkat, hogy valamit ugyanúgy csinálunk, ahogy ők. A gyászfeldolgozásban teret kell adni a fájdalomnak, a gyász mélységének, hogy aztán idővel ismét a „magasságba” érjünk: az elengedés után a rájuk való emlékezés ne szomorúsággal, hanem hálával töltsön el, hogy ők voltak nekünk.