Tóth Gábor
W. A. Mozart Exsultate, jubilate c. motettájának milánói alapverziója hangzott el a koncert elején a Pitești-i születésű, Bukarestben élő Mădălina Stan szólójával. Az Enescu-filharmónia énekkarának szopránja gyakori fellépője több hazai színpadnak (itt eddig nem énekelt), egyaránt aktív az opera- és oratorikus műfajban. Mindez előnyt jelentett Mozart most választott művében. Stanról annyit mondhatunk, korrekt volt, egyébként mérsékelt sikere lett – az énekesek tudják, számukra sokkal nagyobb kihívás direkt módon kiállni a közönség elé, mint egy instrumentumába akár csukott szemmel átszellemülő hangszeresnek. Előny tehát, ha az énekes előadó a fent említett műfajokban jártas, mert ez az Exsultate, jubilate Mozart opera- és koncertária koncepciójához egyaránt közel áll, s inkább csak szövegi tartalmát tekintve egyházi célzatú. Véletlen vagy sem, de a Mozart által az Alleluja klimaxában használt két ütemnyi nagyon jellegzetes fordulat 24 évvel később megjelenik Haydn császárhimnusz-dallamában is, ami ma a német himnuszé. Gondosan megválasztott Mozart-zenével jubilálhattuk tehát a tavaszt, örvendezhettünk a kikeletnek. Teljesen érthetetlen, hogy a filharmónia miért épp Mozartot hagyta ki a plakátdizájn, reklámanyag, cím tekintetében egyaránt, és „csak” Haydn-Beethoven nagy fotóival-neveivel hirdette kétszerzősnek ezt az egész programot. A filharmónia most szépen felsorolta a programlapon a tételeket, mégis volt taps az első rész végén, innen is látszik, hogy a váradi közönség ritkán hallhatja ezt a Mozart-darabot. A műsorlap készítője ráadásul a fellépővel az átvezető secco recitativo tekintetében nem egyeztetett, az ugyanis hiába volt kiírva, nem hangzott el, nem is mindig szokás.
Joseph Haydn 2., D-dúr gordonkaversenye következett, egy a váradi publikum számára igazán kedves, régi visszatérő vendégművész, a szintén Bukarestből meghívott, de máskülönben kolozsvári Răzvan Suma szólójával. Suma rendkívül érzelmesen csellózott, mély, olykor valamiért sötét tónusba hajló lelki bevetéssel, úgy, hogy a hangvétel ezzel együtt is stílusban maradt Haydn tekintetében. Jól megragadta lényegét ennek a virtuóz szólóterepre merészkedő nagyon elmés Haydn-hangnak, mely gyöngyszemeit már nemcsak az udvari protokollpublikumnak szórja, hanem ünneplő nagyközönségért kiált. Egyébként a Maurice Gendron-féle kadenciák hangzottak el. A vastapsra egy megérintő, amolyan levegőmegállítós pillanatot teremtő Bachot játszott ráadásnak még Suma, a 6. csellószvit (BWV 1012, ugyancsak D-dúr) Allemande-ját, szintén mélyről áthevítve.
Szünet után valami különösen ütős élmény jött. Az első zenekari belendülésnél az ugrott be: elfelejtett idejében figyelmeztetni szokásos Forma 1-es futamindító szövegével Szujó Zoli, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, Ciprian Marinescu ugyanis alaposan beizzította startra a játékot, tette mindezt Beethoven hathatós segítségével, a közkedvelt VII. szimfóniával. Marinescu nem is igen foglalkozott azzal, ha a tempók ingtak, elsőbbséget élvezett, ha a zenei mondandónak rendelődhettek alá. Nem szólt szakmailag kipucolva ez a szimfónia, de volt benne egy nagyon nagy, barátian sugárzó töltetű közösségi zenei élmény, s így inkább ennek fényében értékelendő. Marinescu partitúra nélkül dirigált, hogy a kollégákkal így még szorosabban kommunikálhasson. Láttam menet közben a mosolyokat, összekacsintásokat a zenekarban, hát ezt csak így érdemes… Rejtély, hogy az utóbbi időben miért bánt olyan mostohán mellőzötten a filharmónia Beethoven zseniális, szellemes, élvezetes, ráadásul alapvető zenekarépítő szimfóniáival. Legutóbb tavaly februárban hallhattunk rendes Beethoven-szimfóniát a filharmóniában (a Nyolcadikat) – és nem fogjuk ideszámolni egyrészt tágabb műfaji volta miatt az egyébként is protokollból, évadon kívül, román történelmi megemlékezésre külön műsorra megrendelt nagy Kilencediket, amit máskülönben úgy időzíttettek tavaly májusban, hogy a debreceni filharmonikusok váradi vendégfellépésével párhuzamosan ugyanarra a délutánra-estére kerüljön. Visszatérve még Beethoven hatására, véletlenül hallottam meg a koncert után a lépcsőfordulóban, ahogyan egy nyolc-kilenc év körüli kislány szó szerint ezt mondja lelkesen ugrándozva: „Anya, én itt akarok dolgozni!” Azt hiszem, Beethoven ekkor valahol épp mosolygott. Ha ez a mosoly és ez a nyolcéves lélek visszaköszönt most néhány zenekari tagnál is, akkor már megérte.
