P. Nagy Noémi 

– Gyakran lép fel Partiumban és Erdélyben, van-e olyan hely, ami különösen kedves a szívének?

– Előadóként mindig az a kedvenc helyem, ahol éppen vagyok. Ha ez nem így volna, akkor nagy baj lenne. Mindig oda kell összetömörítsem, amit tudok és amit nem tudok, ahol vagyok. A legérdekesebb egy előadásban az, amit előre nem tudok, amit a pillanat hoz ki. Ha nagyon szeretem a közönséget, akkor talán a közönség is szeretni fog engem. És ebből a gyönyörű vonzódásból alakul ki az én előadásom. Sok benne a szabadság. Nem kész szövegeket hozok el, hanem lehetőségeket. A közönség és köztem kialakult kapcsolat formázza, igazítja az előadást. 

– Mit jelentenek ön számára ezek a vidékek?

– Partium és Erdély kicsit más, nem érdemes összehasonlítani. A meséket és énekeket inkább Erdélyben gyűjtöttem. A Királyhágón túl ért áramütés, Kalotaszegtől Moldováig. Mivel Erdélynek mélyebb emlékezete van, a dallamok régebbiek, a szórend több meglepetést tart, ezért mint énekest és mesemondót talán inkább az tartott izgalomban. De partiumi táncházakba is sokat jártam, ide inkább barátságok kötnek.

– Sokszor elmondja, hogy a közönség vidékről vidékre, országról országra változik. Másként és mással lehet megszólítani őket. Miben áll ez a különbség?

– A székelységben olyan beszélgetéseket tudnak indítani az emberek, hogy az másról szól, mint ami elhangzik, még mindig jelentésrétegek vannak, és ezzel játszanak is. Ha mesét mondok egy ilyen közönségnek, ők többet értenek a szövegből, mint én. Mikor a meséimet a nyugati magyarságnak mondom el, akkor ők a felét vagy a harmadát értik, az emigrációban a tized részét értik, viszont ennek is nagyon örülök. Szóval óriási különbségek lehetnek. A magyar nyelvnek például a székelységben, a Gyimesekben olyan virágkorát éljük, amiből örökké tanulni lehet. Sütő András mezőségi emberként nem véletlenül mondta, hogy Csíkba megy „szó-magoncokért”. A székelység nyelve saját logikájával tud megújulni, és ez páratlan. Ebből nem tanulni nagy luxus, a tájnyelvet lenézni és folyamatosan kabarékban ostorozni, az pedig nagyon ártalmas.

– A külföldi fellépések során csak magyar ajkú közönséghez szól vagy olyanoknak is, akik nem értenek magyarul?

– Az én ideám, hogy utóbbiakhoz is szólhassak. Ezen a külképviseletek meg szoktak lepődni. Külföldön ne csak a magyarokat szólítsuk meg, hanem a többségben élő népet is, szúrjuk meg a szívüket, hogy rajongjanak a magyar kultúráért. Engem ez izgat. Ezért csináltam ilyen esteket tolmácsokkal Észtországban, Franciaországban, Torontóban, Kairóban, és boldogok voltak az idegen ajkúak is. Ez nagyon érdekes volt.

– A magyar nyelvnek vannak olyan finomságai, amit nem lehet lefordítani. Ennek tudatában hogyan készülnek ezek az estek?

– Előző nap a tolmáccsal leülünk egy kávé mellé, és ami egy kicsit árnyaltabb, abban segítek, hogy megértse. A másik taktika az, hogy nem olyan mesét kell mondani, ami a nyelvi bravúrjaival tarol, hanem ami pusztán az eseménysorral is elegendőt ad. A történet maga olyan kell legyen, hogy csupaszon elmondva, sallangok nélkül is mellbevágó, szép, egyetemes legyen, és minden ember megértse. Ezzel lehet becsületet szerezni a magyar kultúrának. Mikor a közönség látja, hogy nem teljesen kész anyagot hozok eléjük, az már megdöbbenti őket. A nyugat-európai ember számára a szabadságnak, a nyelvi gazdagságnak ez az állapota teljesen ismeretlen, és olyan jól esik kicsit ózondús levegőt hozni nekik, látszik, hogy szeretik. 

– Hogyan készül egy-egy előadásra, hogyan áll össze a műsor?

– Magamba nézek, hogy mit akarok mondani, mi az ami friss, mi az, amitől nem tudok aludni, ami éppen mozog bennem. Fölhozom a szabadságot a színpadra, ez a legfontosabb nekem. Természetesen megkérdezem, hogy mi az alkalom, nyugdíjas klubban a halálról nem fogok magyarázni, egyetemisták előtt a szerelmet nem fogom kihagyni, mert elalszanak. Templomban nem fogok kocsmás mesét mondani, a kocsmában pedig Keresztelő Szent Jánost teszem a háttérbe. Mint az embernél a gerinc és a bordák, olyanok az előadásaim is: van egy váz, ami előre halad és vannak ezek a kis zsákutcák, kitérések, hogy kicsit mozogjon a közönség is, gondolkozzanak el, vajon visszatalál az ürge a mondandójához vagy sem. De sose félek menet közben megnyirbálni a műsort, átalakítani, ha a helyzet úgy kívánja. 

– Miért szeretjük a mesét?

– Én mindenért szeretem. A szárnyaló fantázia, a fékezhetetlen jókedv miatt. A nehézségeket, a fájdalmas dolgokat nem elrejteni akarja, hanem a kiutat keresi belőle. Minden jó mese a helyes orrtartásért született: aki lógatja az orrát, annak felcsapja, aki meg igen fennhordja, annak rákoppint egyet.

– Új irányba is elindult. A közösségi médiában egy ideje rövid videókat tesz közzé különböző alkalmakra, különböző helyszíneken. Hogy született ez az ötlet?

– Amikor jött a koronavírus, és ezzel együtt a karantén is, egy évi előadásomat le kellett mondani. A századik hívás után már a telefon csengéséből tudtam, hogy ismét lemondják egy előadásomat. A fiam, Marci észrevette, hogy lógatom az orrom, és vett egy okostelefont nekem. Azt mondta: „csináld azt amit eddig, csak nyújtsd ki a jobb kezed, és mondd a gépbe”, és aztán ezeket a videókat kezdte feldobni a Facebookra. Így megőriztem a régi közönségemet, és újakat is szereztem. Mindig mikor van egy gondolatom, akkor az egyik alapkérdés az, hogy mi legyen a háttér. Ne legyen szájbarágós, de ha elmondom a történetet, a háttér is kezdjen el beszélni mögöttem. Nekem ebben akkora örömöm van, ez az új korszakom. Mindig megújulni borzasztóan jól esik. Amit mondani akarok az ugyanaz, csak új formában tálalom. A fiam látja, merre halad a világ. Amikor a tíz perces felvételeket készítettem, azt mondta, „na, ezt felejtsd el, négy percen belül mondd el, amit akarsz”. Ez megint egy új iskola, hogyan mondjam el a mondanivalómat 3-5 percben. Élvezem nagyon.

– A fiaival többször is fellép közösen. Mit jelent ez önnek?

– István táncol és furulyázik, Marci énekel – velük voltunk most a Brassói Magyar Napokon –, de a legjobban akkor örvendek, ha Misit is sikerül magunkkal vinni, ő zongorázik. Az általunk képviselt műfajok a mese, a népdal, a hangszeres népzene, amire táncolni lehet, ezek mind együtt annyi lehetőséget hordoznak magukban. Ilyenkor a közönséget megcsiklandozod, egyik ámulatból a másikba ejted. Sajnálom, hogy fut az idő, és nem nagyon van lehetőségünk többször fellépni együtt. Ha valaki észrevenné, hogy mennyi lehetőség rejlik ezekben a közös fellépésekben, akkor talán többet találkozhatnék a gyermekeimmel.