H. Váradi Ábel

Napsugaras kellemes csütörtöki napon utazom a villamoson a Nufărul negyed felé. Szívemet, lelkemet átmelegíti az ablakon átszűrődő meleg, mely a közeledő tavaszt sejteti. Előttem egy tizenéves fiú és lány beszélget suliról, családról, utazásról és egyebekről, illetve inkább a lány beszél, a srác meg csak hallgatja. Egy kis templom mellett haladunk el, amikor a leányzó keresztet próbál vetni gyors kézmozdulattal, majd megkérdi a sráctól, hogy jól csinálta-e? A srác nem válaszol semmit, inkább egy vállvonással sejteti, hogy nemigen van ő sem a témában. Ekkor a lány így folytatja: nem is vagyok katolikus, egyébként vallásos sem vagyok, és Istenben sem hiszek. Ekkor nagy szomorúság lett úrrá rajtam, és néztem a hosszú, kifestett körmű lányt a menő öltözékében. Nem tudtam eldönteni, hogy mindezeket a szavakat őszintén vagy csak vagánykodásból mondta ki.
Este nézem a híreket. A törökországi földrengés helyszínén készítenek riportot a túlélőkkel. Egy középkorú török férfi sírva mutat a háta mögött romba dőlt többemeletes épületre és mondja, a riporternek, hogy mindene odaveszett: a családja, a lakásuk és csak ő egyedül menekült meg. Ekkor összekulcsolt kezekkel az égre tekintett, és így szólt: hálát adok Istennek, hogy élek! 
Nehezen jött álom a szememre. Nagyon sajnáltam a törökországi szenvedő embereket és sajnáltam a fiatal lányt is a villamoson. Hogy miért? A választ a tisztelt olvasóra bízom.