Tóth Gábor
A két meghívottban közös, hogy mindketten a bécsi zeneművészeti egyetemen végezték tanulmányaikat, a kisinyovi Spătaru szabadúszó, aki a jelek szerint a hazai zenekaroknál kedvelt visszatérő dirigens, de Kolozsvárott és Milánóban pl. operát is vezényel, a brassói Paler pedig a koncertezés és sok más kulturális színezetű nemzetközi tevékenysége mellett Bécsben tanít is.
Az idén 30. születésnapját ünneplő Cristian Spătaru karmester tavaly május óta, tehát kevesebb, mint egy év leforgása alatt, most harmadszor vezényelt Nagyváradon. Bármennyire is értékelendő Spătaru otthonról hozott és Bécsben szerzett háttértudása, felkészültsége, műismerete, és akárhogyan is egyet kell értenem a fiatal tehetséges művészek mindennemű lehetőségekkel való támogatásával, ez a három váradi szereplés egy év alatt sok. A hallottak alapján mondom ezt, mert semmi újat nem mutatott Spătaru az elmúlt három koncertjén. Ugyanolyan jólfésült mosolyra hangolva udvarias a zenekarral, ami a hangzó eredményeket ugyanazon az előzékeny nívón tartja. Hiába jelenik meg a partitúrában foglalt kottakép térben és időben, ha mégsem kel életre a zenemű, nem forr eléggé a dráma, a szenvedély, vagy épp elsiklik egy-egy szerzőileg jó okkal odakoncentrált aforisztikusság mázsássága. Kifejezetten kár volt ez a két kimondottan történetalapú zene esetében, hiszen Fauré szvitjében és Berlioz programszimfóniájában is szinte kézzel foghatóan adottak a szerelmi líra, illetve dráma érzelmi szálai, mozzanatai. Ehhez képest Fauré kifejezetten álmosító lett, Berlioz pedig minden nagy tér- és időfelületen eloszló hangerő- és tempóváltozásaival együtt is történetileg sík maradt. Sebaj, azt mondják a karmester is olyan, mint a bor, az idővel érik, nemesedik. Eszembe is jutott, amikor a 90 (!) éves Emanuel Elenescu vezényelte a kolozsvári filharmóniában ezt a Fantasztikus szimfóniát, tény, hogy az kicsit érettebb volt. Mellesleg így, megyei szűkbüdzsés váradi filharmóniás módra, mindössze három nagybőgővel, ez a mű kulcspillanatokban kifejezetten nevetségessé teheti önmagát a felvonultatott nehéztüzérségi rezes és öt ütős arzenálos kontrasztjaival. Egy szimfonikus zenekar esetében persze számtalan tényező az, ami még a karmester mellett befolyásolhatja a hangzó eredményt, de ugye okkal kérdezhetjük, hogy akkor miért is van ott maga a karmester? Továbbra is átrendeződés van a zenekarban hétről hétre, láthatóan (és hallhatóan) új és volt tagok jönnek-mennek, alkalmi vagy részidőre szerződött szólampótlások zajlanak, bizonyos szekciókban számbeli és/vagy minőségbeli leépülés tapasztalható, másutt időszakos javulás fénylik fel, de ami nem biztosított, az a stabilitáshoz szükséges állandóság. Azt nem tudjuk, ki volt a most először hallott, új vagy alkalmi beugró fagott-szólamvezető, de előtte történetesen le a kalappal.
Ami Fauré és Berlioz között volt, az Ravel, ezt a zenekarnak és karmesternek a szólista jó partnereiként illett kísérni, és ez a fifikás szinkronfeladat jól sikerült a nagy átlagot nézve. Úgy tűnik Ravel hidegfejűsége jobban passzolt Spătaru és a zenekar jelenlegi kölcsönös egymást értéséhez. Palernak nincsenek technikai nehézségei a hangszer és Ravel tekintetében, ez kétségtelen. Fokozatosan implikálódott érzelmileg a műbe. Az első tételben egyfajta távolságtartást lehetett érezni, a második tételnek igazán kifejező, teljes mélység-magasság-visszatérés ívet adott, míg a harmadik tételben alaposan megcsillogtatta a virtuozitását. Ha a hármas szám törvénye Spătarunál egy évre oszlik el, Adriana Paler esetében egy koncertre, ami szintén sok. Paler, ami biztos, biztos, játszott elég ráadást arra az esetre is, ha esetleg nem hívnák meg többet koncertezni Váradra. Hármat tehát. Először Chopin poszthumusz cisz-moll noktürnjét ajánlotta a zajló háború és a közelmúltbeli földrengések elszenvedőinek – e noktürn 20. századi utóéletéhez egyébként két II. világháborús holokauszt-túlélő története is kapcsolódik (Natalia Karpé és Władysław Szpilmané). Mivel ez hangsúlyos érzelmi válaszreakciót váltott ki a közönségből, ezért újra zongorához ült Paler, újabb metaforikus mondandóval, a visszafogott után zongorát rengetővel, Muszorgszkij Egy kiállítás képei c. ciklusának zárótételeivel: a gonosz Baba-Jaga boszorka terrorját a dicsőséges kijevi nagykapu szimbolikus történelmisége zengte túl. A hosszas tételek, a hatalmas technikai bravúr és érzelmi túlcsordulás aztán még nagyobb intenzitású tapsreakciót váltott ki a közönségből, így került sor harmadik ráadásra, melyben a műsor eredeti fonalához visszatalálhattunk: Ravel Szonatinájának stilizált menüett-tétele szólt. Lehetne Paler esetében még mesélni pl. a bal pedál használatáról, amivel Ravelt igazította, de ami a filharmónia zongorájának jelenlegi állapotáról is sok mindent felfedett. Idézhettük volna még akár Christian Friedrich Daniel Schubartot is, aki Fauré Pelléas és Mélisande-ja előtt másfél évszázaddal rendkívül találó dolgokat mond ennek az e-mollnak és az ártatlan szerelemnek a kapcsolatáról. Ami még Berliozt illeti, igazán jó volt látni, hogy akit csak lehetett megmozgattak a zenekar teljessé tételéhez, még ha így is abszurdum lett volna váradi léptékben az előírt két hárfát és dupla tubaszólamot (ophikleid) elvárni. Sajnos a közép- és mélyvonósok továbbra is vékonyak, az arányokon pedig van még mit csiszolni, amihez lehet, hogy nem Cristian Spătaru a legideálisabb életkorú és tapasztalatú karmester jelenleg. Nem kapcsolódik ide közvetlenül, de jó hír, hogy az egynyelvű műsorlapokon végre feltüntették a művek tételeit is a közönség számára.
