Bihari Napló
Holland karmesterrel szólaltak meg német művek a filharmóniában
Német zeneszerzők voltak műsoron a nagyváradi filharmónia március 2-án, az Enescu-Bartók teremben megtartott szimfonikus koncertjén. Elhangzott: Carl Maria von Weber Euryanthe-nyitány, Franz Danzi B-dúr sinfonia concertante fuvolára, klarinétra és zenekarra, op. 41 és szünetet követően Johannes Brahms I. szimfónia, op. 68. Vezényelt a holland Theo Wolters, szólistaként közreműködtek Liliana Cadar – fuvola (a kolozsvári zeneakadémia tanára) és Cristian Marin – klarinét (a váradi filharmónia zenekari tagja).

Tóth Gábor

Az előző heti filharmóniás hangversennyel kontrasztban mondjuk most, hogy bizony sokat dob(bant) egy koncert szívén-lelkén, ha egy karmesternek van tapasztalt és kivitelezhető elképzelése a választott és vezénylet művekről, ráadásul vendégként belecsöppenve az adott helyi körülményekbe véghez is akarja ezt a koncepciót vinni, és főként van ereje kollégaként és aurája irányítóként bátorítást adni a zenekari tagoknak, hogy mindezt csapatként meg is próbálják. Nagyjából ezek azok az emberi tényezők a szakmaiak mellett, amelyekkel az idén 68. esztendejébe lépő, de ennek külsőleg nyomát sem mutató, változatlanul fiatalos kópésságú Theo Wolters életre keltette március 2-án a nagyváradi filharmónia jelenlegi érlelődő felállásban működő zenekarának művészeti-, ill. erőtartalékait, és komolyzenei játékba vitte a muzsikus társaságot. Kevés volt ezen a hangversenyen a közönség, negyedrészben lett elfoglalva a nézőtér. Ez egyrészről kár az élményről lemaradtaknak, másrészről viszont kifejezetten jót tett a koncert emberközeli alaphangulatának, mert nem lett fölöslegesen túlhangsúlyozott és felhígult az eseményt övező érdeklődés.

Weber nyitányának azonnali bedurrantásakor lehetett rögtön hallani, hogy a trombitás alapfoglalkozású Wolters nem fog lacafacázni, példának okáért a rezeket is alaposan sarkallja kibontakozni. Ehhez aztán illett alkalmazkodni a mostanság sokat emlegetetten vékony vonóskarnak is, és láss csodát, nagyrészt sikerült – fellendülőben a brácsa-cselló-bőgő szólamrészleg, még a most volt 6-4-3 felállásban is. A fafúvósokkal vegyes a tényállás, igazán nem akarunk mindenkit külön-külön kielemezni, van erre illetékesen alkalmazott szakmai krémje a filharmóniának, de tény, hogy vannak kiválóan megszólaló és kevésbé helyi közösségi összhangot megtaláló fafúvósok, s persze a kettő közöttiek.

Lendületes és kontrasztos volt tehát a Weber-nyitány, magukkal sodróak a korai német romantika életre kelt friss, lelkes, idealizált remény-érzései, ilyesmik hiányoznak fénynek a fásult, hajszolt, túlélés-kényszerre redukált hétköznapokból. Wolters jó tartást, ízléses sugallatot adott példának okáért a himnikus magasztosságú témáknak – kétségtelen, hogy ehhez kicsit születni is kell a német/németalföldi zenei hagyományba –, s ez majd nagyon gondos arányérzékkel visszatért Brahms szimfóniájának fináléjában is, mintegy keretbe foglalva majd a teljes koncertet.

Danzi sinfonia concertantéjában mértékletes és korrekt volt a kíséret, szépen volt arányítva a szólisták kibontakozása alá, bár az első tételben lehetőség lett volna kicsit több szenvedélyt vinni a tuttikba a Sturm und Drang jegyében, de megmaradt szolid udvari muzsikába csomagolva a zenekar „potmétere”. Becsülettel kidolgozott főszerep-szólamokat hallhattunk Cadar és Marin részéről, szóló- és kamarapartnerek voltak egyidejűleg, említésre érdemesek a klarinét árnyalt kíséretbe húzódó érzékeny gesztusai is, ott és annyira, amennyire azt a mű fonala igényelte. Cadar részéről nyugodtan lehetett volna kevesebb az alapszemélyiségéből adódó szerénység, ami viszont ugyanakkor illett a több mint szimfónia, de kevesebb mint versenymű jellegű műfaji profilhoz. Ráadást nem játszottak, talán csak azért, mert amíg a virágcsokros protokollok és színpadi kivonulás lezajlott, addig a lelkes taps is lassan elfogyott.

Szünet után jött Brahms, egy hozzá méltó szimfónia-megszólaltatással. Ismét durr bele volt a lendület, már az indításkor. A második tételben néhol hangsúlyosabban volt alkalmatlan módja előjönni a már említett fák közötti szintkülönbségeknek, a harmadik tételben pedig pillanatnyi tempóikkal sietve ugyancsak a fák vitték be az „erdőbe” Wolterst. Összességében és végső soron viszont a finálé mesteri ívével egyszerre józan és érzelmes megformálásban diadalmaskodott mindaz, amivel Brahms oly felcsigázóan rajongja körül Beethoven nagybetűs emberért kiáltó Kilencedikjének ismert Örömóda-végkifejletét. Így, 147 év távlatából már igazán nem panaszkodhatunk azért a korabeli 21 év késlekedésért, amíg végre ki merte kereken mondani mindezt az I. szimfóniát Brahms. A négy tétel most kereken 45 perc lett. A szimfónia végén a kis közönség a hallottakhoz mérten nagy tapssal válaszolt.

 

Megosztás FacebookonKüldés Facebook MessengerenKüldés WhatsApponKüldés Emailben