Tóth Gábor
A csütörtökön várható nagykoncertet ismét egy ún. kiskoncert (részben kamarazenekari faktúrájú) előzte meg, akárcsak a fesztivál előző hetében. A szűk egyórás eseményre (ebből 45 perc volt körülbelül zene) nagyjából 70 főnyi közönség volt kíváncsi, ez kevesebb, mint hatoda a teremkapacitásnak.
Igazán örömteli, hogy hagyományos fesztivál van a filharmóniában, de az már nem biztos, hogy érdemes ezért úgy heti két koncertet legyártatni a zenekarral, hogy a közönség se nagyon jön, a zenekar se nagyon szól rendesen a heti kétfelé osztódástól, munka- és repertoárhalmozástól, s legfeljebb csak az intézményi statisztikák híznak majd a megyei fenntartó kedvére az éves menedzseri elszámolásnál. Nem tartozik szorosan a fesztiválhoz, ám tavasz ide vagy oda, két-három órával a koncert előtt még javában hóvihar volt (igaz, csak átfutó) Váradon, talán elképzelhető, hogy ez is befolyásolta a nézettséget.
Annyiban hagyományos barokk megközelítésű volt a műsort indító Bach d-moll kettősverseny (BWV 1043), hogy karmester nélkül zajlott. Ezt a híres versenyművet múlt kedden is hallhattuk, akkor is, most is inkább diákkoncert-jelleggel, hogy Marinescu bemutathassa ügyesebb növendékeit, lehetőséget adjanak nekik zenekarral fellépni. Múlt kedden is Nagy Kálmán koncertmestert vetették be multifunkcionálisan (de egész hétre is) – ezzel együtt is hűségesen, jól teljesítette feladatkörét –, most is ő játszotta az egyik hegedűszólót, a másikat egy az idén 13. életévét töltő japán fiatalember, Yukia Yoshida, Ciprian Marinescu tanítványa. Hallottam már pontosabban hangolt és intonált hangszert is 13 éves hegedűs kezében, de egyébként Yoshida jól tudta (fejből játszotta) szólamát, amit inkább belülről érzett. Látványnak furcsa volt, hogy csak a tételek lezárásánál és talán összesen két karakterváltós kulcsmomentumban fordult oda szólópartneréhez – néha kicsit meg is futottak a tempói –, pedig hát ez a két szóló csupa összefonódás, aktív dialógus. A fináléban felvillant maximum két pillanatot leszámítva nem történt a mű előadását tekintve semmi különösebben említésre méltó.
Egy klarinétos fiatalember, Petru Pane, a bukaresti zenelíceum végzőse következett eztán szólistaként Rossini Bevezetés, téma és variációk c. kevéssé közismert alkotásával, immár karmesterrel. Mivel amúgy sem volt megint műsorfüzet, érdekességként mondjuk el, hogy a műben két Rossini-opera részletei szerepelnek még: a bevezetésben Mózes (avagy Mózes Egyiptomban, 1818) – La pace mia smarrita, a variációk alaptémája pedig A tó asszonya (1819) – Oh, quante lagrime. Pane nagyszerű hangszeres, és nem csak zsigerből, mint sajnos sok önmagát kiválónak tartó ún. profi klarinétos, hanem ízléssel, kulturált, kimunkált, érzékeny hanggal, ráadásul nagyon jó légzéstechnikával például a hosszú virtuóz frázisoknál, meg még hozzá leheletfinoman fűzött pianókkal, könnyed, lezser, precíz staccatókkal, s még bőségesen sorolhatnánk az erényeit. Ígéretes fiatal művész, aki ez alkalomra nem nyomtatott életrajza tanúsága szerint is már sokfelé hódít játékával. Szerette a váradi kisközönség is.
Nem volt értelme szünetnek a két rövid, egyenként körülbelül 12-13 perces darab után, ezért jött is Mozart 25., ún. kis g-moll szimfóniája. Mozart nem sok szimfóniájában ír elő négy kürtöt, még a három nagy utolsóban sem, de a 25., ill. a 18., 19., 32. is ilyen faktúrájúak. A mostani koncertre hirtelen kipótolt kürtszólam négy hangszeréből minimum kettő legalább háromfelé szólt, csuklott el rendszeresen. Hogy a szakmai kivitelezés jellemzésével már inkább ne is bántsunk senkit, a szimfónia karakteréről szólva, az első tétel egyébiránt ígéretesnek tűnő lendülettel-gördülékenységgel indult, aztán nagyon gyorsan kihűlt, a menüett és a finálé pedig már egyenesen ellaposodott. Talán a második tételben akadt némi tavaszra, fesztiválra hangoló fény. A nézőtér hátsó soraiban ült a csütörtökre meghívott szólista, Bogdan Zvorișteanu is, aki máskülönben néhányat bravózott is hangosan az egyébként nem sok bravót kiérdemelt koncert végén, nyilván inkább baráti, kollegiális biztatásból.
