Pikó Stefánia

A marosvásárhelyi D. Cs. a PKE hallgatója, és az elmúlt nyáron szakmai gyakorlaton vett részt Budaörsön, három másik szaktársával együtt. Ez október közepe táján ért véget, így nem sokkal ezután útnak is indultak vissza, Nagyváradra. Sok csomaggal szálltak fel a vonatra Budapesten, többször is le-fel kellett, hogy szálljanak pakolászás közben, így Cs. egyik táskája el is keveredett, és egy másik kabinban felejtődött, nem abban, amelyikben végül Váradig utaztak. Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztek volna, eszébe jutott a táska, érte is ment, azonban már nem találta ott.

Amikor megérkeztek Nagyváradra, Cs. a jegypénztároshoz fordult segítségért, aki az éppen szolgálatban lévő biztonsági őrnek szólt – mindketten igen kedvesek és türelmesek voltak vele. Annak ellenére is, hogy mindez hajnali fél kettő körül történt. Az őr felhívta telefonon a helyi vasúti rendőrt. „A rendőr már a telefonban is nagyon lekezelő, lenéző volt velem, mert stresszes voltam, és csak habogtam” – mondta. Az illető rendőr arra kérte, menjen fel az irodájába, ahol elkérte a személyi igazolványát, és elkezdte a füzetébe beirogatni az adatait. Mindeközben megkérte, mesélje el, pontosan mi a probléma. „Meséltem, hogy mi történt, s a vagon szó nem jutott eszembe románul. Már kézzel lábbal magyaráztam. Fáradt voltam, s stresszeltem. Véletlenül »locomotiv«-ot mondtam vagon helyett, s akkor belémkötött, hogy mit kerestem a mozdonyban. »Mi van?! Nem tudsz románul?!« – mondta, mire én: »de, tudok...« S innentől kezdve szó szerint úgy viselkedett velem, mintha egy darab sz*r lettem volna. Csúfolódott, kinevetett, szerencsétlennek nevezett többször is, pontosabban a »tăntălău« és a »bou« kifejezéseket használta” – emlékezett vissza az esetre D. Cs.

„Felhívta a román határrendészetet, és közben folyamatosan szidott, csúfolkodott, és nevetett. Akivel beszélt, annak is úgy mutatott be, hogy »van itt egy szerencsétlen, aki elhagyta a táskáját«” – mesélte tovább panaszosunk. A rendőr végül kiderítette, hogy a táskát elvitték magukkal a magyar rendőrök a határátlépéskor. „Ezen a ponton már a nevemmel is elkezdett gúnyolódni, és azzal is ijesztgetni kezdett, hogy büntetést fogok kapni a magyar határőröktől. Mindeközben folyamatosan nevetett. Vele volt még egy kollégája, aki viszonylag normálisan viselkedett, de a végére már ő sem bírta ki nevetés nélkül. Mikor végeztünk, és visszakaptam a személyi igazolványomat, elköszönés nélkül távoztam” – számolt be a történtekről, majd megjegyezte: „Megköszönni is csak azért köszöntem meg, mert attól féltem, hogyha nem teszem, rosszabbul járok”.

Az esetről kérdezve hozzátette, annak ellenére, hogy végülis a rendőr elvégezte a munkáját, türelmetlen volt, unott és nagyon modortalan. Mindez nemcsak a konkrét sértegetés miatt volt érezhető, hanem a gesztusokból is jól kivehető volt. Elmondása szerint a rendőr eleinte inkább csak gúnyolódott vele, aztán ahogyan a beszélgetés közben rájött, hogy a nyelvtudása nem százszázalékos, a viselkedése egyre csak rosszabbodott, és Cs. úgy érezte, hogy itt már azzal is baj van, hogy ő magyar. A vasúti rendőrök irodájából úgy távozott, hogy már a táska sem érdekelte. Nem gondolta volna, hogy felnőttként valaha ilyen helyzetbe kerülhet: „Nem érdekel a táska, nem voltak benne fontos dolgok. Az rosszabbul érint, hogy bizalommal fordultam segítségért a rendőrséghez, aminek az lett a vége, hogy folyamatosan a sírás kerülgetett, miközben ott álltam előtte és ő magyarázott nekem.”

A másik fél

Annak ellenére, hogy olvasónknak nem áll szándékában hivatalos panaszt tenni, megkerestük a nagyváradi állomás, illetve a vasúti rendőrség főnökét, Junc Flaviust és Babeț Cipriant. Mindketten elmondták, arra bátorítják olvasónkat, mégiscsak tegyen panaszt, hiszen ők csak akkor tudnak az esettel kezdeni valamit, ha pontosan tudják, kivel és mikor történt mindez. Ha az illető személy panaszt tesz, kiderítik, éppen ki volt szolgálatban és, természetesen, kivizsgálják az esetet, amely nem marad következmények nélkül. Így viszont nem áll módjukban megoldást találni, és így, „látatlanban” elnézést sem kérhetnek. Junc Flavius állomásfőnök hozzátette, a vezetőség rendszeresen arra inti az alkalmazottakat, hogy még az olyan esetekben is maradjanak higgadtak és kedvesek, amikor éppen az utas viselkedése kérdőjelezhető meg; persze, nem állítja, hogy ennek ellenére soha sem fordulhat elő efféle kellemetlenség, a vasúti rendőrség tagjai pedig egyértelműen nem az ő fennhatósága alá tartoznak. A vasúti rendőrök vezetője többször is a panasztétel hasznosságát hangsúlyozta, ugyanakkor hozzátette, annak mindenesetre örül, hogy akárhogyan is, de segítettek a rendőrök, és kiderítették, hogy hová lett a táska.