Tóth Gábor
Johannes Brahms népszerű és kiadós D-dúr hegedűversenye (1878) képezte a műsor első felét Tomescu szólójával, majd szünet után a száz éve született Ligeti György Román koncertje/concertója (1951) következett, végül a nyugati keresztény nagycsütörtökre is morzsányit emlékezve egy negyedórás műsorszám hangzott el, szimfonikus közjáték (Morceau symphonique) César Franck Megváltás (Rédemption) c. oratóriumából (1872). Nagyjából 65–70 százalékos volt a nézőtér telítettsége, s ha már közönségről szólunk, a Brahms vagy Tomescu neve helyett csütörtökön inkább „Stradivari”-t susmogó nézők közül igazán nem szeretnénk senkit sem kiábrándítani azzal kapcsolatban, hogy ez a hegedű nem „Az” a bizonyos hegedű volt, amivel Tomescu egyébként csakis jelzett alkalmakon szokott fellépni, nemzeti kulturális örökség tárgyáról lévén szó, csakis annak védelmét szolgáló testőrkísérettel, mert voltaképp mindegy is milyen hangszerről volt itt szó, hiszen a lényeg, hogy egy vérprofi hegedűs játszott, ráadásul úgy, ahogyan azt kell, színpadra termetten, lehengerlően. Volt is valami nagyon súlyosan úthengeres ebben az egész előadásmódban, amivel most Brahms hegedűversenyét alaposan megtaposták a közreadók, a szólista szó szerint is, merthogy Tomescunak – bár itt egyedül ő maradt zeneileg elegáns – igazán zenekari pódiumot, más szóval dobogót dübögtető lábmunkája volt a nyomatékosabb részeknél hegedülés közben, Romeo Rîmbu pedig kihozta a zenekarból az erőszakosságot is. Brahms önmagától is heves lángon tud égetni minden hangszercsoportot, s valóban állítható róla, hogy sokszor „hangosan ujjongó zenéje” (írta volt Schumann) egyik vonása a karakán kontrasztosság, netán nyersebben faragott véset (Wagner szerint „fábol való Johannes”), de hogy Brahms szándéka bármikor is durva, esetleg erőszakos lenne-e, afelől kétségeim vannak. Mindenesetre ez is egy megközelítés volt, és tudjuk – végül is mindegy, hogy Ovidius, Loyolai Szent Ignác vagy Machiavelli hintette el –, az eredmény igazolja a tetteket, avagy a cél szentesíti az eszközt, így ez a darab most legalább alaposan oda lett rakva, sőt, nagyot szólt, mint egy ágyú. Tomescuért okkal rajong a váradi közönség, vastaps vastaps hátán eredményezett egy ráadást. Tomescu különös módon pontosan ugyanazt az encore-t játszotta, amit múlt héten Zvorișteanu, J. S. Bach 3. hegedű szólószonátájának Largo tételét. Ugyanaz a levegő- és téridő-megállítás, csipetnyi örökkévalóság szólalt meg, mert ezt (is) tudja Bach, persze ha jó kezekbe kerül: örökérvényű lenni. Még annyit dokumentáljunk a Brahms-műre visszakanyarodva, hogy Tomescu nem a Joachimét, hanem a Heifetz-féle kadenciát játszotta.
Szünet után Ligeti rendkívül szellemes Román koncertje jött, igen gyümölcsöző kidolgozottságban, pedig ez bizony a látszat ellenére nem könnyű falat. Megvolt a humor, utalások, idézetek, különleges játékmódok, minden, s ami a lényeg, maga a Ligeti előtt való főhajtás is, még ha csak helyi lehetőségekhez mért, epizódszerűen kisebb biccentés is, mint amit megérdemelne a mi erdélyi szerzőnk és születésének centenáriuma.
Franck következett zárásként, aki a remény- és fénykeresés jegyében itt még viszonylag Wagnerben felejtette stilárisan önmagát. A terebélyes Franck-oratóriumból kiollózott negyedórás morceau avagy morzsa lassú folyama kicsit lélek- és testközelbe hozta nagycsütörtökön a naptárilag árnyalatnyival későbbi feltámadás harsonahangjait is, nagyon komótosan kibontakoztatva és csonkán maradt ünnepélyességgel, egy kurta, támasztalan fél-csúcsívű fináléval.
