Pap István
A szerző három könyvét hozta el Nagyváradra, a Toronyba zárt anyanyelvünk, a Málladozó magyarságtudat és a legutóbb megjelent Élő lelkek holt vidéke című köteteket, melyekben az elmúlt évtizedekben a Kárpát-medencei szórványmagyarságnál tett látogatásainak tapasztalatait gyűjtötte össze. A három kötet összefoglaló címe Végvárak omladozó falai. Ezek a címek is érzékeltetik az erdélyi szórványmagyarság meglehetősen szomorú állapotát és előrevetíthető még szomorúbb sorsát. Mindazonáltal „arról vannak viták, hogy meg lehet-e menteni a szórványt, de ha nem is próbálkozunk, akkor biztos, hogy nem lehet megmenteni” – hangsúlyozta a szerző. Bizonyos szempontból a szórvány nem fog meghalni, „mert lehet, hogy ma a Belényesi medence a szórvány, és ha holnap ez eltűnik, akkor Nagyvárad lesz a következő szórvány. De ugyanúgy lehet beszélni belső Erdélyről, Máramaros megyéről. Sőt, Hargita, Kovászna és Maros megye bizonyos csücskeiben is vannak szórványvidékek” – mondta. A továbbiakban elmesélte, hogy a Krónika és az Erdélyi Napló újságírójaként járta a szórványvidéket az 1990-es évek elejétől kezdve. Eleinte a kíváncsiság hajtotta, utána szakmai kihívást érzett ebben, de hamarosan hivatásává alakult át a szórvány látogatása, mert nagyon sok településen azzal fogadták a helybeliek, hogy náluk nem járt újságíró évtizedek óta. „De még ez lenne a legkisebb baj, hogy nem jár újságíró, de nem jár színház, nem jár táncegyüttes, nem jár kórus, nem járnak kabaré előadók sem, politikusokból is csak négyévente egyszer, amikor elhangzik az, hogy hova kell tenni azt a bizonyos pecsétet” – fogalmazott. Hangsúlyozta, hogy az elmúlt évtizedek során mintegy 250-300 helyen volt, de még legalább ennyi helyre szeretne eljutni. „Sőt, tíz év múlva olyan településekre is el fogok jutni, amelyek ma nem számítanak szórványnak” – vetítette előre a nem túl biztató jövőt.
Háromféle szórvány
Szucher Ervin háromféle szórványt különböztet meg: az egyik a már Trianon előtt kisebbségbe került magyaroké, a másik a moldvai csángók közössége, a harmadik pedig az ókirályságbeli szórvány, melyet a kommunista rendszer homogenizáló politikája hozott létre: azokról az erdélyi magyarokról van szó, akik rászorultak vagy a hatalom rákényszerített arra, hogy a hegyen túl keressenek maguknak munkahelyet és végül ott ragadtak. „Mind a három szórvány fogyása fájdalmas. Bár az utóbbi kategóriáé a legkevésbé az, mert hogyha valahol nem vagyunk őshonosok, akkor magyarokként nem is ragaszkodunk ahhoz az adott régióhoz vagy településhez, viszont az fájdalmas, amikor ugyanazok a csángók, akik a szocializmus utolsó népszámlálása alkalmával magyaroknak vallották magukat, ugyanazok az emberek az 1989 utáni első népszámláláson már azt kérték, hogy románként vegyék nyilvántartásba őket” – fogalmazott a szerző. A népszámlálási eredményekre utalva megjegyezte: „Szomorú az, hogy békeidőben közel egymillióval fogytunk”, hozzátéve, hogy szerinte a végleges eredmények még az ideiglenes eredményeknél is rosszabbak lesznek. Tapasztalatairól szólva elmondta, hogy románok és magyarok között nincsenek feszültségek azokon a helyeken, ahol vagy a magyarok vagy a románok vannak túlnyomó többségben, az ilyen jellegű gondok az olyan frontvárosokban ütik fel a fejüket, mint Szatmárnémeti, Marosvásárhely vagy éppen Sepsiszentgyörgy, „mert hamarosan már ez utóbbi is frontvárossá válik” – jegyezte meg. A frontvárosokban a két közösség ereje nagyjából egyenlő súlyú, de ezeken a településeken a románok próbálják kiterjeszteni létszámukat és uralmukat, a magyar közösségek pedig megpróbálják megőrizni létszámukat, illetve pozícióikat. Szucher Ervin megítélése szerint Nagyváradon már nagyon felborultak az etnikai arányok, ebben az esetben már inkább lehet szórványról, mint frontvárosról beszélni.
Optimizmus
Bár a magyar szórványról megrajzolható összkép meglehetősen lehangoló, mégis vannak optimizmusra okot adó pozitív példák is. Szucher Ervin elmondta, hogy a szórványban mindig van egy „kovászember”, általában a protestáns lelkész, de van ahol a nyugdíjas tanító, bányász, katonatiszt az, akik tartják a lelket a közösségben, és hisznek abban, hogy az adott településen van jövő. „Nyilván ilyenkor a saját jövőjükre gondolnak, tíz-húsz éves jövőre, mert utánpótlás nem érkezik még a saját családjukból sem, ugyanis a második, harmadik generáció nemcsak az anyanyelvét veszíti el, hanem a nemzeti identitását is” – emelte ki. Pozitív példaként említette a magyar kormány Petőfi-programját, melynek keretében magyarországi fiatalokat elküldenek egy-két évre egy szórványközösségbe, biztosítva a szállásukat és a fizetésüket, és ezek a fiatalok elkezdenek dolgozni vagy a gyerekekkel, vagy a felnőttekkel a helyi igényektől függően, megtanítják a helybeli táncokat, népszokásokat, magyar nyelvleckét tartanak stb. Jó kezdeményezésnek tartja továbbá a Hargita és a Kovászna megyei önkormányzatok szórványsegítő programjait is. A szerző felidézte, hogy találkozott olyan helyi közösségekkel is, melynek tagjai büszkén vallják magyarságukat annak ellenére, hogy már elfelejtettek magyarul.
Pesszimizmus
De a fent említett példák jelentik a kivételt, mert az általános tapasztalat az, hogy akik feladják az anyanyelvhasználatot, azok feladják saját kultúrájukat, és előbb utóbb az identitásukat is. „A nyelvi átbillenést az érzelmi átbillenés követi” – fogalmazott az újságíró. Az asszimiláció mellett a másik fő oka a szórványosodásnak a természetes lélekszámapadás. „A templomok nemcsak kiürültek, hanem düledeznek is, a hívek elfogytak” – mondta Szucher Ervin. Megemlítette, hogy pár hónappal ezelőtt a Kolozs megyei Ajtonban a magyar kormány jóvoltából 21 lakóházat építettek fel, és adtak át huszonegy magyar családnak, „de ezt nem lehet mintegy 500 erdélyi településen eljátszani. Még ha ennyi településen épülne is egy-egy falu- vagy városrész, honnan lenne annyi magyar család, hogy ezeket elfoglalják? Akkor kiürítjük Erdély másik felét” – mondta. Az esemény második részében a szép számú közönség részéről kapott kérdésekre válaszolt a meghívott. A helyenként élénk vitává alakuló kérdezz-felelek során számos probléma terítékre került a román nyelvtanulástól kezdve a tömbvidékek szórványosodásán át a magyar nyelvű oktatás sorvadásáig. Az est dedikálással zárult.
