Tóth Gábor
Ez volt egyúttal a két hétig tartó zenei fesztivál hatodik zenei eseménye. Két jeles vendég lépett fel ez alkalomból: vezényelt Tiberiu Soare, a Bukaresti Nemzeti Opera karmestere, szólistaként pedig közreműködött Bogdan Zvorișteanu hegedűművész, a genfi Suisse Romande Zenekar koncertmestere. Műsoron szerepelt Ludwig van Beethoven D-dúr hegedűversenye (op. 61, 1806), valamint szünetet követően Franz Schubert VI., ún. kis C-dúr szimfóniája (D. 589, 1817). Időben egy évtized választja el Beethoven 36 éves korában komponált hegedűversenyét Schubert 20 esztendősen írott szimfóniájától, stílusban azonban ez az egy évtized egy zenetörténeti korszakváltást jelez, még ha bécsi hagyománytisztelet és kontinuitás árnyaltságával is. Ha hihetünk a filharmónia műsorfüzetének, aminek tartalmait a tapasztalatok szerint néha érdemes körültekintően kezelni, akkor Zvorișteanu hegedűje egy 1761-es Nicolò Gagliano volt. Igaz, információértékén túl ennek a közlésnek voltaképp nincs sok jelentősége, mert Zvorișteanu játéka volt (illetve lehetett volna) itt a lényeg, és persze Soare karmesteri háttérmunkája – Beethoven hegedűversenyét hallgatva viszont most egyik sem volt olyan színvonalú, mint az kettejüktől, korábbi évekből ismert nívójuk nyomán elvárható lett volna. Ha ugyanezt a teljesítményt Bukarestben, netán Genfben nyújtják, bizonyára nem lett volna ilyen elfogadó, naivan lelkes közönségük, mint ez a váradi, mely itt inkább a neveknek tapsolt, mintsem a tartalom közvetítési módjának. Zvorișteanu egyszerűen fáradt volt és ezért visszafogott – nyilván az adott szó kötelezte, hiszen bevállalta ezt a váradi koncertet, tehát megcsinálta. Beethovent ezzel együtt diszkrécióval kezelte, nem lett hivalkodó egyetlen hang sem, de kockázatos sem, inkább csak a határvonalat alulról súrolva értelmesen felmutatott, hogy teszem azt: ez van ide leírva, ennek a helyén egyszerűen ez szól, és nem is lépünk túl rajta fölöslegesen fárasztó művészkedéssel. Soare pediglen a zenekart belevitte abba a hirtelenkedős forte/subito piano és vice versa leegyszerűsített beethoveni manírba, amivel sikerült teljesen leszögletesíteni minden dinamikai kontrasztot és légmentesen rövidre zárni minden egyes lehetséges frazeálást, kevés és kár is az ilyen habarcstalan téglarakás egy ehhez fogható zseniális hegedűverseny esetében. Ugyanez a látásmód, jobban mondva hallásmód köszönt vissza a szünet után is Schubert oly jellemzősen nagyon ráérősre írott VI. szimfóniájában, mintha csak egy terepgyakorlatot végeztetett volna el Soare a zenekarral, hogy lehetőleg a kotta kiolvasását fekete-fehéren megoldják újra meg újra. Így is lehet ezt persze. Ha az ezt megelőző keddi kamarazenekari eseménynél diákkoncertről beszéltünk legutóbb, akkor most inkább tanulókoncertről ejthetnénk szót, mert az is benne van a pakliban, hogy ennyi idő volt most a próbák során a megtanulásra, s ez élvezett elsőbbséget, hogy egyáltalán a keretben ábrázolt tartalmi váz kontúrjait meghúzva szólaljanak meg a művek. Fesztiválzárónak stilárisan leegyszerűsített, száraz volt ez a koncert, és legyünk őszinték, a szimfónia megválasztása sem volt a legjobb. De kérem, ilyenkor nincs ki átbeszélje némi minimális előzetes műismerettel a filharmónia részéről egy meghívott karmesterrel, hogy vannak fesztiválzáráshoz illőbb fináléjú darabok is? Soare ezt tudta tehát kihozni az adott váradi filharmóniás körülményekből, végső soron javára mondhatjuk, gyakorlatiasan optimalizált szakmai rálátással, praktikus helyzetfelismeréssel.
Némi jóindulattal számolva 60 százaléknyi volt a nézőtér telítettsége, s mint említettük, a közönség rendkívül lelkes is volt a főszereplők személyei miatt. Zvorișteanu ráadását is tegyük még szóvá: J. S. Bach Largo a 3. hegedű szólószonátából (BWV 1005). „Próbáljuk meg, hogyan hangzik”, mondta szinte szemlesütve a közönségnek a sok vastaps után visszatérve Zvorișteanu, mielőtt Bachhoz nyúlt volna, de aztán a korábbi Beethoven-interpretációt felülírva, ez a Bach éteri egyensúllyal átszellemültre sikerült, s igazán megnyugtatóra a tekintetben is, hogy mégiscsak egy magasan kalibrált, kifinomult hegedűművésszel van dolgunk. Kiegészítésül mondjuk még, hogy egyébként a hagyományosabb, Kreisler-féle kadenciákkal élt Zvorișteanu a Beethoven-hegedűversenyben, melyekből olyannyira szabadon és aforisztikusan ollózott, hogy az első tételhez tartozó nagy záradékból például mindössze 12 ütemet játszott az elejéről és hatot a végéről, ugyanígy a harmadik tétel kadenciájából is épp csak hogy idézgetett. Remélhetőleg így Kreisler sem haragudott túlságosan, amiért Beethoven autentikus hangjegyei maradtak túlsúlyban a versenyműben.
