Pap István
– Több alkalommal lépett már fel Nagyváradon. Milyen érzéssekkel, gondolatokkal tér vissza ide újra?
– Nagyváradra mindig öröm elmenni és vendégnek lenni. Több alkalommal azt tapasztaltam, hogy a minket fogadó közönség olyan nagy szeretettel és elvárással van irányunkba, hogy már mi is úgy készülünk erre a kis kirándulásra, hogy az számunkra nem lesz feltétlenül munka, hanem szerintem egy jó randevú lesz. Arról nem is beszélve, hogy korábbi alkalmakkor is mindig zenés vígjátékkal mentünk, és ez most sem lesz másképpen. Szolnoki Péter zenész barátom Duba Gábor szövegíróval egy olyan klasszikus magyar szerzőhöz csatlakozott alkotóként, akit egyáltalán nem kell bemutatni. Petőfi Sándor neve mindnyájunk számára ismerős. Gyerekek voltunk, amikor először találkoztunk Petőfi versekkel, amikor megtanították nekünk a Nemzeti Dalt és számos más költeményét. A helység kalapácsa tulajdonképpen kötelező iskolai tananyag, érettségi tétel. Azáltal, hogy mi ezt megzenésítve műsorra tűztük, még maibb, még fogyaszthatóbb, még szórakoztatóbb lesz, mint csupán maga az olvasmány. Úgyhogy mi is nézzük a naptárt, hogy mikor jön el a találkozás öröme, és nagyon bízom benne, hogy az időjárás is minket fog segíteni.
– Melyik nagyváradi fellépése maradt meg különösen kedves emlékként önben?
– Volt egy nagyon érdekes est, ami egy malőrből indult. Annak idején a Nejcserés támadás című magyar vígjátékot játszottuk, és két kollégánk nem hozta magával sem a személyi igazolványát, sem más úti okmányát. Amikor kiderült a határnál, hogy nem tudunk mindnyájan átjönni, akkor nem volt mit tenni, a barátaimmal egy koncertet adtunk, amivel próbáltuk kárpótolni azt, hogy azon az estén nem a vígjáték lesz a főszereplő. Egy rögtönzött koncert volt, és nagyon hálás volt a közönség, hogy valamivel kiváltottuk az elmaradt vígjátékot. Aztán másnap persze eljátszottuk az előadást. Én is hálás vagyok a nagyváradi közönségnek, mert nem voltak mérgesek és nem haragudtak ránk, hanem szeretettel fogadták rögtönzött koncertünket, így végül nagyon szép, emlékezetes este volt mindnyájunk számára.
– Miért esett a választásuk éppen A helység kalapácsára?
– Azért, mert kétszáz éve lesz, hogy megszületett Petőfi Sándor és szerte Magyarországon és a határokon túl is ünneplik őt folyamatosan. Nagyon sokan tűzték és tűzik műsorra ezt az elbeszélő költeményt, mert a közönség mindig jókat nevet Haranglábon, a széles tenyerű Fejenagyon, Szemérmetes Erzsókon, és mindazokon, akik ebben a történetben megjelennek. Mi egyfelől társalgási darabokat, zenés vígjátékokat, koncerteket szoktunk bemutatni Nagyváradon, de most egy ilyen fajta kirándulásban veszünk részt. Nagyon sokan szeretjük Petőfi költeményeit, így nekiláttunk és megtanultuk, és nagy örömmel megyünk majd, hogy eljátsszuk ezt a klasszikus darabot.
– Említette, hogy A helység kalapácsa iskolai tananyag, ezek szerint ez az zenés előadás nem fogja szabadon kezelni az irodalmi művet?
– Kettőszáz év választ el minket A helység kalapácsa karaktereitől. Amikor elolvastam és gondolkoztam azon, hogyan tudná a mai közönség Petőfi Sándor nyelvezetét ebben az elbeszélő költeményben élvezni, akkor ráeszméltem, hogy ezek a figurák tulajdonképen elnagyolt karikatúrák. Egy kis falu templomában és kocsmájában játszódik a cselekmény, egy szerelmi történet mozgatja a szereplőket, és arra gondoltam, hogy ez a kétszáz éves nyelvezet és világ, amit Petőfi Sándor bemutat, úgy kapcsolódhat a mai kocsmához, a mai templomhoz, a mai ember karakteréhez, ha maibb hangzású zenékkel próbáljuk izgalmasabb színházi produkcióvá alakítani. Nagyon viccesek, humorosak egyrészt maguk a Petőfi-figurák, de nagyban hozzájárul majd a jó hangulathoz ez a fajta kicsit népi ihletésű zene is. Ismervén Szolnoki Petiék munkásságát állíthatom, hogy igenis slágerízű dalok kerültek bele a műbe, Duba Gábor pedig olyan nagyszerű szövegíró, hogy úgy gondolom, ha Petőfi élne, akkor megdicsérné őt.
– Említette azt is, hogy sokan feldolgozták A helység kalapácsát: lesznek az önök darabjában áthallások, utalások korábbi feldolgozásokra?
– Nem lesznek áthallások és utalások. A helység kalapácsát valóban nagyon sokan bemutatták már, és mi, mai, 21. századi színészek, vándorszínészek a vándorkomédiázás, a vásári komédiázás hangulatába visszük a nézőket. Mi is nagyon élveztük a próbafolyamatot, mert rengeteg nevetésre és poénra ad lehetőséget nekünk a szövegkörnyezet, de vannak a darabban nagyon szép lírai pillanatok is, és mi mindezt meg akarjuk mutatni Nagyváradon.
– Hogyan fogadta eddig a közönség a darabot?
– Az első öt perc mindig nagyon nehéz, hiszen aki a kezébe veszi Petőfinek ezt a művét, akkor meg kell birkóznia a kifejezésekkel, a szövegkörnyezettel. A szöveg nem rímekkel bíró, csengő, bongó vers, ahogy azt Petőfitől megszoktuk, hanem egy kicsit prózaibb megoldású, de a közönség aki eddig látta és hallotta, nagy tapssal és nevetéssel honorálta nekünk, amit produkáltunk. Ez egy egyfelvonásos, nem egy teljes estét betöltő mű, körülbelül egy óra a játszási ideje, és én úgy tudom, hogy mielőtt mi színpadra lépünk, lesz egy meglepetés, amit most nem szeretnék elárulni.
– Ön színművészként, előadóként hogyan vészelte át a színházakat és az előadóművészeket rettenetesen rosszul érintő járványidőszakot?
– Először én is azt gondoltam, hogy néhány hét alatt ennek úgyis vége lesz, és a veszély elmúlik. Aztán hónapok múlva kiderült, hogy nem hogy elmúlik, de egyre rosszabb a helyzet. Be voltunk zárva, nem voltunk biztonságban, féltünk, aggódtunk amiatt, hogy a környezetünkben egy ilyen járvány eszeveszetten tombol. És észrevettem magamon, hogy nincs munkám, nincs feladatom és a társaimnak sincs. Megtépázta és megtizedelte a színésztársadalmat ez a járvány, nem is beszélve a közönség hiányáról. A közösségi létünk pillanatok alatt megszűnt, és kilátástalannak éreztem én is a helyzetet, hogy mi fog velünk történni, egyáltalán hogy lehet ezt folytatni? Még most sem, amikor már túl vagyunk ezen az időszakon, nem lehet azt mondani, hogy a járvány megszűnt, és nem is kell már rá gondolni. A steril maszk itt van kéznél, mert bármikor elővehetjük megint. Naprakészek vagyunk, és ha ismét ránk zúdul ez a veszély, akkor már tudjuk, hogy mit kell tenni, tudjuk, hogyan kell védekezni. Halljuk a médiából, hogy újra támad a vírus, de én nagyon bízom abban, hogy a közönség és mi ismét visszakapjuk a szabadságunkat, a hitünket abban, hogy nem vagyunk veszélyben, és abban bízom, hogy a tudomány megoldást talál erre a helyzetre. Addig arra bíztatok mindenkit, hogy félelem nélkül, de biztonságban jöjjenek el, mert nagy szükségünk van a nézőkre. Színészek vagyunk, ez az életünk, hogy történeteket adunk elő, hogy szórakoztatunk, ha ezt megvonják tőlünk, színészektől, és megvonják az emberektől, akkor nagyon sokat veszíthetünk.
