Pikó Stefánia
– Hogyan alakult meg a táncegyüttes?
Brugós Anikó: 2001 január végén keresett meg Miklós János azzal, hogy a Bihar Megyei Tanács hat helyet nyitott meg a Crișana táncegyüttes magyar tagozatának létrehozása céljából, és ezeket a helyeket azonnal, február elsején be is kell tölteni. Miklós Jánossal, aki a táncegyüttes vezetője lett, sikerült összeállítanunk a csapatot, mellette a női tánckarvezető lett Kiss Éva Lívia, aki sajnos ma már nincs közöttünk. Ugyanekkor csatlakozott férfi táncosként Forgács Jácint, aki a mai napig is az együttes tagja, és Sütő Szabolcs, valamint Csiger Emília és jómagam. Rögtön ezután két, énekesi posztot is jóváhagytak, így Szerefi Ilona és Kelemen Molnár János is csatlakozott hozzánk.
Az első koreográfusunk Babinecz Sándor volt, akivel szatmári lakodalmast tettünk színpadra, aztán a többi táncot mi magunk raktuk össze. László Csaba megérkezése adott egy nagy lendületet, 2003-ban bemutattuk az első nagy előadásunkat a színházban, A só útját. Amíg a magyar színház nem önállósodott, a Crișana táncegyüttes magyar tagozataként, a filharmónia égisze alatt működtünk. Zenészeink az első perctől kezdve voltak, kezdetben Benedek Árpád, Márkus Zoltán, Bacsó László és Bartalis Botond. A zenészek eleinte bedolgoztak, aztán később, a 2000-es évek közepétől lettek alkalmazva. Az, hogy hogyan jöttek egymás után a zenészek, a vasárnapi koncerten pontosan ki fog derülni.
– Az elmúlt húsz év alatt biztosan számtalan olyan pillanata volt az együttesnek, amire kiemelten büszkék. Megemlítene néhányat?
Szabó Enikő Ágnes: Erre csak a teljesség igénye nélkül merek válaszolni. Az egyik kiemelkedő mozzanat mindenképp az Infinite Dance Festival létrehozása, amelynek Dimény Levente az igazgatója az első, 2015-ben megszervezett alkalom óta. Éreztünk egy hiányt, azt, hogy a néptáncon kívül a tánc egyéb műfajai nem igazán vannak jelen a városban, így például kortárs tánc sem, amivel már a fesztivál előtt mi magunk is elkezdtünk foglalkozni. A közönségünk nagy részéhez ez nem állt annyira közel, a kísérletezéseinknek vegyes volt a fogadtatása, éppen azért, mert sokan mindaddig nem is nagyon találkoztak ezzel a műfajjal. Szerettük volna felhívni a figyelmet a tánc sokszínűségére. A tapasztalatunk az volt, hogy jól fogadta a fesztivált a nagyváradi közönség, és egyre könnyebben befogadták a mi, ilyen jellegű előadásainkat is. Az első években meghívásos alapon működött az előadók részvétele, a legutóbbi alkalommal azonban már pályáztak azok, akik szerettek volna eljönni, és közülük válogatott egy háromtagú szakmai bizottság, a sokszínűséget szem előtt tartva.
Fontos még megemlítenem a Bihar megyei amatőr néptáncegyütteseket megcélozó mentori programot, amit 2017-ben indítottunk. A program koordinátora Forgács Zsombor. A táncosaink kijártak a csoportokhoz, minden évadban más táncanyagot tanítottak nekik, majd ebből az anyagból készült egy koreográfia. A programba az erre nyitott Bihar megyei magyar iskolákat, diákszínjátszókat is bevontuk, velük eleinte a Szigligeti Társulat színészei, a későbbiek során pedig Tasnádi-Sáhy Péter foglalkozott. Minden évadban más volt a program tematikája, és minden évad végén egy-egy bemutató kerekedett ki a projektből. Mivel nagyon sok csoport volt (20 körüli minden évadban), eleve több helyszínre terveztük a bemutatót, minden helyszínre több táncegyüttest csoportosítva.
Egyes csoportok számára már az nagy segítséget jelentett, hogy egy-egy hivatásos táncos segít a munkában, ugyanis nem mindenhol vannak képzett oktatók, hanem a tanítónéni foglalkozik a gyerekekkel, aki érzi, hogy ez fontos lenne, és igény van rá, de nem feltétlenül van ehhez elegendő szakmai tudása, vagy anyagi lehetősége oktatók meghívásához. A táncosaink azokban az esetekben is tudtak új színt vinni a csoportok életébe, ahol hozzáértő oktatók dolgoznak.
Összességében a projekt arra is lehetőséget nyújt a megye csoportjainak, hogy erősebb kapcsolatokat szőjenek egymás között. És talán így, hogy mindig volt egy választott tematika, és színjátszókkal együttműködve jöttek létre a bemutatók, talán a tánc egyfajta „színházibb” szemléletmódját is megismerhették, megtapasztalhatták, hogy a tánc nemcsak mulatásra alkalmas, hanem mesélni is lehet vele.
A legutóbbi évad a járvány miatt eleve két évadra kitolódott, és végül nagyon sok csapat lemorzsolódott, mert nem volt lehetőségük próbálni. Ha túl vagyunk a pandémián, reméljük, hogy megújuló lendülettel tudjuk majd folytatni a munkát.
Amíg a filharmóniához tartoztunk, nem volt arra lehetőség, hogy felvállaljuk az EHTET – Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója – házigazda szerepét, a csatlakozás után azonban ezt már nagy örömünkre megtehettük. A fesztivál nagyon jó lehetőséget teremt az érdeklődőknek és a résztvevőknek is ahhoz, hogy betekintést nyerjenek más régiók együtteseinek repertoárjába. Persze, a legtöbb együttes találkozón kívül is megfordul nálunk, de ez egy biztos pont, és fontosnak tartjuk, hogy stabil legyen a kapcsolat az erdélyi magyar hivatásos együttesek között. A fesztivál helyszíne évente váltakozik, az évek során kialakult egy sorrend, de tekintettel a húszéves évfordulónkra, a többi együttes beleegyezett abba, hogy idén Nagyvárad lehessen a találkozó helyszíne, ami április 21. és 24. között lesz.
– Röviden meg lett említve a kortárs tánccal való kísérletezés, ami igazán látványosan megmutatkozott a második, Nagyváradon megszervezett EHTET alkalmával, amikor a Barbárokat mutatta be az együttes. Hogyan indult ez az érdeklődés, és nyitottabb-e ma a nagyváradi közönség, mint eleinte?
Sz. E. Á.: Az érdeklődés a kortárs tánc irányába az IDF elindítása előtt kezdődött, Dimény Levente művészeti vezetése alatt, aki célul tűzte ki egy egyedi formanyelv kialakítását a néptánc és a kortárstánc ötvözése által. Így Levente olyan alkotókkal igyekezett felvenni a kapcsolatot, akik bevezethetik a társulatot a kortárs a kontakt-tánc vagy akár a mozgásszínház világába. Számomra nagyon izgalmas periódus volt ez, rengeteg új alkotói szemléletmódot ismerhettünk meg, nagyon sok új technikát tanultunk meg azért, hogy a későbbiek során a néptánccal ötvözve őket, alkothassunk. A Barbárok már egy ilyen előadás volt, vagyis itt már létrejött egy érdekes összefonódása a kortárstáncnak és néptáncnak.
Ebben az időszakban teljes csapatként kísérleteztünk, próbáltuk ki a számunkra is újdonságot jelentő mozgásvilágokat, mindeközben, persze, végig jelen volt az életünkben a néptánc is. Végül ennek az időszaknak mára az lett az eredménye, hogy a csoport egyik fele foglalkozik inkább a kortárs tánccal, a másik fele pedig maradt a néptáncnál. Persze mindig van átjárás a két kis csapat között.
A nagyváradi közönségen azt látom, hogy kezd egyre merészebb lenni, látok ebben fejlődést. Mindebben az is segítségünkre van, hogy elindítottuk a Ki vagy te, táncszínház? nevelési programot, amit a kortárs csapat hozott létre Györfi Csaba vezetésével. Főleg diákokat célzunk vele, célja, hogy elérhetővé, testközelibbé tegye a táncszínházi előadásokat. A diákok előadásrészletetek láthatnak, és utána lehetőség van megbeszélni a látottakat, de improvizációs játékok is vannak benne, ami által a munkamódszerünkbe is betekintést nyernek. Egy-egy ilyen foglalkozás végére a diákok is rájönnek, hogy a legfőbb rendezői szándékot értik, anélkül is, hogy ehhez minden egyes mozdulatot értelmezni akarnának, illetve, hogy akár több értelmezési lehetőség is megfér egymás mellett.
– Az előadásokon túl, a fesztiválok és a fiatalokat megcélzó programok mellett tudjuk, hogy a társulat rendszeresen képviseli a várost országszerte és Magyarországon is.
Sz. E. Á.: Igen, nagyon aktív kapcsolataink vannak Magyarországon és Romániában is. Rendszeresen járunk megyén belül is, egyebek mellett Margittára, Székelyhídra, Érsemjénbe, Mihályfalvára. Fontosnak tartjuk, hogy a helybéli közönséghez is eljussunk. Állandó még a székelyföldi turnénk, amit igyekszünk mindig az EHTET-hez időzíteni, amikor egyébként is útnak indulnánk. Szintén évente látogatunk el a Hagyományok Házába, a Magyarság Házával is jó a kapcsolatunk, Tiszaújvárosban, Budapesten a Bethlen téri színházban gyakori vendégek vagyunk, illetve a GG Tánc Egerrel is vannak közreműködéseink. Legutóbb, a járvány közepén, sikerült egy koprodukciót is létrehozni, a Diótörőt. Nem kis kihívás volt, hiszen a próbafolyamat egy részét online kellett megoldanunk, a helyi csapattal Györfi Csaba, a Nagyvárad Táncegyüttes koreográfusa, az egriekkel pedig Topolánszky Tamás koreográfus dolgozott, aztán online tanították egymásnak a két helyszínen megszületett anyagokat. Mindemellett, természetesen, a Szigligeti és a Lilliput Társulatokkal is gyakran vannak együttműködéseink, ahogyan a táncosaink is rész vesznek egy-egy előadásban, úgy mi is „kölcsön kérünk” olykor egy-egy színészt, bábszínészt. Ugyanígy a Csillagocskával is sok évre visszanyúló az együttműködés.
– A húszéves évforduló ellenére a jelenlegi kihívások mellett, úgy sejtem, nagyszabású, konkrét jövőbeli tervek kidolgozására nem sok energia juthat. Mégis, hogyan látja a társulat jelenét, jövőjét?
Sz. E. Á.: Vannak mindennapi nehézségek, de ezek ellenére úgy látom, hogy nemcsak a táncegyüttesben, hanem az egész színházban van egy „csakazértis” hozzáállás, mindig megtaláljuk az új lendületet, a kapaszkodókat, megoldásokat. Most talán már túl vagyunk a csapásokon, de munkánkat mindenképp nehezíti, hogy elvesztettük a zenekarunkat a leépítések miatt, hiszen ha egy egész zenekar bedolgozó, az azt jelenti, hogy közel sem próbálhatunk velük annyit, mint ezelőtt. Ha kellett, akár három héten át állandóan együtt próbáltunk. Most ez több szervezést, egyeztetést igényel, többször próbálunk felvételre, ami azért nem jó, mert a zenekar és a tánckar között is ki kell alakulnia egy összhangnak, mire elkészül egy előadás. Így is működik, csak sokkal nehezebb.
De úgy gondolom, hogy ha már több munkatársunktól nem kell megválnunk, akkor tud ez az együttes úgy működni, hogy folyamatos marad a szakmai fejlődés, viszont ehhez feltétlenül szükséges a jelenlegi lehetőségeinket szem előtt tartva tervezni az életünket. Fontos, hogy előre tekintsünk, és bár a fölfelé íveléshez könnyebb igazodni, idővel a jelenlegi helyzethez is egyre jobban sikerül alkalmazkodnunk, és azt mindenképp fontosnak tartom, hogy továbbra is megmaradjon repertoárunk sokszínűsége, mind a megcélzott korosztályra, mind a műfajra vonatkozóan.
A hétvégi ünnepi eseményekre összpontosítva pedig szeretném kiemelni a szombat esti táncgálát, ugyanis az előadás kedvéért a táncegyüttes egykori tagjai közül többen is visszatértek, és ez a közös felkészülés igazán különleges, élő kapcsolatot teremtett az egykori és a legfrissebb tagok között is. De a Kézről kézre koncertet is említhetném, ahol több zenész is színpadra lép, azok közül, akik az évek során nálunk megfordultak.
Fotók: Szigligeti Színház Nagyvárad; Nagyvárad Táncegyüttes
