A húsvét titka: az elhengerített kő és az üres sír
Van valami különösen titokzatos valóság az üzenetben, amit húsvétkor hallunk. Benne van a félelem, amely egykor megfagyasztotta az asszonyok tekintetét, amitől földbe gyökerezett a lábuk, de része a bizonyosság is, ami feloldja ezeket az aggodalmakat.
Az örömüzenet egyszerű, mégis titokzatos: a kő el volt hengerítve, a sír üres volt. Azaz a lehetetlen lehet lehetséges.
Az evangéliumi tudósítások szerint, „amikor elmúlt a szombat”, az asszonyok elindultak, hogy megkenjék Jézus testét. Húsvét reggelén évről évre, képzeletben, melléjük csatlakozom. Elindulok velük a sírhoz vezető úton. Beismerem, van, hogy nehezen tartom a lépést, de az őket megtartó hit valahogy ragályos, és mindig tovább lendít. Bevallom, az úton mindig megjelennek a kételyek is.
Valahányszor elindulunk, elképzelem a sírt és előtte a nagy követ, és valamiért mindig azt gondolom, hogy mi, asszonyok, nem leszünk képesek elhengeríteni.
Ismerős lehet ez a szorongató, gyomorideggel párosuló érzés, amikor félünk, hogy nem tudunk valamit megtenni. Hát, hogy is ne lenne? Apró, csetlő-botló gyerekkorunk óta, halljuk: „Ne nyúlj hozzá! Megégeted magad! Tedd, gyorsan le, neked azt nem szabad! Jaj, csak azt ne, én majd elvégzem helyetted, te ehhez még túl kicsi vagy! Nem, nem vagy képes rá! Fejlődnöd kell még. Nem, ne is próbálkozz, nem lehet másképp. Így szoktuk és kész.”
Jó hírem van, a sírnál ma reggel is megnyugodtam. Megérkezve nem szorongtam. A kő el volt hengerítve és a sír üres volt. Bevallom, ezen kicsit idén is meglepődtem. Az asszonyokkal együtt rettegtem. Földbe gyökereztek a lábaim. Aztán gondolatban újra vitában szálltam más felekezetű barátaimmal. Magyaráztuk egymásnak a bizonyítványt.
„Jó, jó, de hogy lehetséges, hogy a sír üres? Unitáriusként mégis hogyan magyarázod?” – hallottam a számtalanszor nekem szegezett kérdéseket.
Ne ijedj meg, kedves Olvasó, nem foglak teológiai okfejtegetéssel untatni. Egyszerű leszek. A racionális tudás és értelem talaján álló unitáriusokként, igaz, nem hiszünk a testi feltámadásban, azt azonban tudjuk, hogy Jézus él. Húsvétkor számunkra nem az a kérdés, illetve nem kérdés, hogy üres a sír vagy sem, hogy van, vagy nincs örökélet, mert az elhengerített kő bizonyítéka annak, hogy van élet a halálon túl is.
Nem kell ezt magyarázni. Nincs szükség megfejtésekre, mert húsvétnak, mint a „mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb, nagy erejű robbanásának” (Pilinszky János) üzenete és mélységes titka ma is hat. Tudom, mert tapasztalom, hogy a feltámadás története nélkül nem sokat tudnánk Jézusról, mert hogyha nagypénteken minden véget ért volna, akkor ma csak annyit tudnánk, hogy egy zsidó fiatalembernek, aki megpróbált fellázadni a római hatalom ellen, karrierje tragikus hirtelenséggel véget ért. Így pedig hihetnénk a számtalan felénk intézett tiltásnak, hogy erre vagy arra sem vagyunk képesek…
De a kő el volt hengerítve, a sír üres volt. Van ebben egy megfejthetetlen mélység. Van ebben egy erős bizonyosság:
Ez a felismerés pedig megsejteti velünk, hogy már most, pillanatról pillanatra megtapasztalhatjuk a Mindenséggel való összekapcsoltságunkat, az élet-elmúlás-megújulás örök körforgását, az időn kívüli isteni szeretetet, vagyis az örök életet.
Az örök élet pedig az a bizonyosság, hogy Isten síron innen és túl gondviselő hatalom, azaz bár véges emberekként kezeket kell elengednünk, Isten végtelen szeretetében mind összetartozunk.
Magyari Zita Emese
unitárius lelkész
Dance
