A kritika is jelentős szerepet játszott ebben a korszakban. Ady Endre, Biró Lajos, Dutka Ákos, Fehér Dezső nemcsak esztétikai értékrendszert követeltek a színházvezetéstől, hanem harcoltak az operett-kultusz és a silány francia bohózatok ellen is. Írásaik előkészítették A Holnap irodalmi mozgalmát, és ráirányították a figyelmet a minőségi dráma, valamint a művészi igényesség fontosságára.

Az operett fellegvára

1907-ben Erdélyi Miklós, Somogyi korábbi titkára vette át a színház irányítását. Kivételes érzékkel ismerte fel a közönség igényeit, társulatépítő munkája is kiemelkedően fontos volt: ő szerződtette Gróf Lászlót, Gózon Gyulát és Kabos Gyulát. Tarka és sokszínű műsorpolitikája az operettől az operáig, a fércművektől a világirodalmi remekművekig terjedt. Bármit műsorra tűzött, csak hogy minden társadalmi réteg igényeit kielégíthesse, de Erdélyi igazi szenvedélye az operett volt.

Erdélyi vállalkozása állta a versenyt az orfeumokkal, kabarékkal és az egyre népszerűbb mozival is. A háború kitörésekor azonban megcsappant a bérletesek száma, és a színház lassan hanyatlásnak indult.

A háború után

Az első világháború után Nagyvárad Romániához került, a színház pedig Regina Maria Színház néven folytatta működését. Erdélyi még néhány évig tartotta magát, de 1921-ben átadta a vezetést Parlagi Lajosnak, a kolozsvári színház korábbi igazgatóhelyettesének. Parlagi új aranykort teremtett: tehetséges fiatalokat fedezett fel, köztük Dajka Margitot, bevezette például az ifjúsági és éjféli előadásokat, és operakultuszt épített az addigi operett-kultusz helyett. Műsorát klasszikus darabokkal gazdagította, bár az operett és a bohózat továbbra is népszerű maradt.

A két világháború között a Művészeti Minisztérium adta ki a játszási engedélyeket, az úgynevezett koncessziókat, és a bukaresti tárca sokszor nem ismerte a helyi viszonyokat. Ezzel is magyarázható, hogy Parlagi vitathatatlan eredményei ellenére 1924-ben Gróf László, a népszerű fiatal színész kapta meg a váradi színház koncesszióját.

Gróf is igyekezett emelni a színvonalat – ő szerződtette Páger Antalt –, de a közönség Parlagit részesítette előnyben, aki 1925-ben vissza is tért Nagyváradra, és Heyman Színkör néven újranyitotta az egykori színkört, amely komoly konkurenciát jelentett a kőszínháznak. A közvélemény is őt támogatta.

Ebben a zavaros helyzetben Gróf László lemondott, az 1926–27-es évad igazgató nélkül kezdődött el, végül a minisztérium nem Parlaginak, nem is Grófnak, hanem ismét Erdélyi Miklósnak, majd pedig Janovics Jenő kolozsvári társulatának adta a váradi koncessziót és ezzel több mint egy évtizedre megszűnt az állandó váradi társulat. Janovics ugyanis kolozsvár–nagyváradi színi szövetkezetet alakított, és állandóan utaztatta társulatát.

A jobb színészeket átszerződtette Kolozsvárra, de a váradi színészek többsége kenyér nélkül maradt. A gazdasági válság elérte a váradi színházat is. A nézőtér sorai kiürültek, az emberek egyre ritkábban váltottak jegyet előadásokra, ezért Janovics 1930-ban már nem vállalta tovább a váradi színház vezetését. Helyét ismét Erdélyi Miklós vette át, ám mostani próbálkozása sem hozott szerencsét: a válság keresztülhúzta számításait, és 1931-ben csődbe jutott.

Hogy túléljen, vetítőberendezést szereltek fel, és 1932-től mozielőadásokat is tartottak az színházban. De ez sem segített: a válság elsodorta Janovics vagyonát, ő maga pedig 1933 nyarán végleg búcsút mondott a színpadnak. Ekkor lépett színre újra Parlagi Lajos, aki 1935-ben Kádár Imrével, a kolozsvári színház igazgatójával közösen kapta meg a koncessziót, de hamar megegyeztek abban, hogy a váradi részleget Parlagi viszi tovább. A közönség azonban már fáradt volt, a lelkesedés elpárolgott. Az évadok rövidültek, az emberek elszoktak a színházba járástól, s a színpadot egyre inkább könnyed operettek és bohózatok uralták. A komolyabb darabokat Kádár inkább Kolozsvárra vitte. A második világháború közeledtével a váradi színházi élet hanyatlásnak indult.

A Putnik-korszak

A váradi magyar színház történetével foglalkozó monográfiák szerzői – jelesül Kelemen István és Indig Ottó – viszonylag kevés figyelmet fordítottak az 1940–
1948 közötti korszak váradi magyar színjátszására, ráadásul az értékeléseik is ellentmondanak egymásnak.

Ezért egy harmadik színháztörténész, Nagy Béla segítségét kértük, hogy elevenítse fel ezt a korszakot. Ő elmondta, hogy

Két hónap múlva az intézmény visszakapta a Szigligeti nevet, és a Somogyi Károly, valamint Erdélyi Miklós korszaka óta első önálló váradi magyar társulat megtartotta első előadását.

Putnik két együttest szervezett: egy prózait és egy zenés társulatot, amelyek hetente váltották egymást. A közönség igényeihez alkalmazkodott, de minőségi darabokat mutatott be: klasszikus drámákat, operetteket és operákat.

Az első premier 1940. november 6-án Huszka Jenő Erzsébet című operettje volt, amelyen maga a szerző is részt vett. Putnik négy év alatt a kortárs magyar színjátszás legnagyobb neveit hozta el Váradra (Tolnay Klári, Kiss Manyi, Jávor Pál, Páger Antal). Anyagilag ügyesen gazdálkodott: minden sztárnak megvolt a maga sztárszerepe.

Ezeket a darabokat Putnik először megcsinálta a saját társulatával, majd amikor ezeket kijátszotta és kezdett fogyni a közönség, akkor lehívta vendégszerepelni
ezekbe az előadásokba a fővárosi sztárokat, amivel újra megtöltötte a színházat.
Putnik olyan fiatal tehetségeket „lőtt ki” a magyar színjátszás pályájára, mint Komlós Juci, Fónay Márta, Hamvay Lucy, Szabó Ernő, valamint olyan színész nagyságokat is elindított, akik Váradon maradtak: Cseke Sándor, Halasi Gyula, Szögi Arany, Tanay Emil.

A színház 1944 őszéig játszott. Októberben Putnik Budapestre ment, ahol hónapokig elszakadt a színháztól. Váradon Szabó Ernő vette át a vezetést, aki Debrecenből Simon Zsuzsát és Mányai Lajost is áthozta, és hármasuk kommunista irányvonalat adott a társulatnak. Putnik 1945 elején visszatért, de két hónapra letartóztatták esetleges fasiszta múltjának kivizsgálására, ám felmentették.

Nyáron visszavette a színház vezetését, kompromisszumként Szabó Ernő az operett, Simon Zsuzsa pedig a prózai társulat vezetője lett. Rövidesen mindketten távoztak, így Putnik folytathatta tevékenységét: célul tűzte ki a polgári hagyomány ápolását, miközben megjelentek szovjet-orosz és helyi munkásdarabok is. 1947-ben bemutatták Az ember tragédiáját és más klasszikusokat. De Putnik egyre inkább szembekerült az új kultúrpolitikával.

Az államosítás közeledtével 1948 júliusában elhagyta Váradot, és visszatért Magyarországra. Őszre az államosítás a színházat is elérte: kineveztek egy munkásigazgatót, mellé pedig Gróf Lászlót művészeti vezetőnek. Ezzel új korszak kezdődött a város és az ország kulturális életében.