Az impozáns nagyváradi színházépület 1900. október 15-én nyitotta meg kapuit, és ekkor mutatkozott be a város saját színtársulata is. Ám a váradi színjátszás ennél sokkal távolibb múltra tekint vissza.

Ennek a művészeti kifejezési formának, ha nem is a meghonosítója, de a megismertetője a jezsuita rend volt városunkban, melyet a 18. században telepítettek vissza Váradra. A szerzetesrend magával hozta sajátos oktatási módszereit is, melyeknek fontos elemét képezték az iskolai színjátszások is. Ezek a jezsuita iskoladrámák nem világi témákat dolgoztak fel, hanem vallási vagy erkölcsi kérdéseket boncolgattak, azzal a céllal, hogy a diákok minél jobban megértsék és tudatosítsák a kívánt erkölcsi, vallási üzeneteket, és fejlesszék szónoki képességeiket.

Az akkor alakított nagyváradi kollégiumban is tartottak ilyen előadásokat a Theatrum nevű nagyteremben. Ezeket a diákság, a papság és a világi elöljárók látogatták. Jelenlegi tudásunk szerint az első váradi iskolai színjátékok 1729-ben zajlottak. Ezek nagy közkedveltségnek örvendtek, az 1740-es években már évente három bemutatót tartottak. Az előadások zöme latinul zajlott, de voltak magyar nyelvűek is.

A dokumentumok tanúsága szerint az első nagyváradi magyar színházi előadást az 1743–1744-es tanévben tartották: Szeghy Ferencnek a Szent László király, a váradi püspökség alapítója című történelmi drámáját mutatták be. Az utolsó iskolai előadásra 1782-ben került sor Váradon.

Német nyelvű színjátszás

A Habsburg-birodalom a 18. században egységes német nyelvterületnek tekintette a birodalom minden részét, és ebben az időszakban csak német nyelvű társulatok léteztek. A színtársulatok működését Mária Terézia szabályozta egy 1771-ben kiadott utasításban, melyben az szerepelt, hogy a társulatok csak akkor léphetnek fel egy-egy városban, ha előzőleg kifizették a kereseti illetéket. A városok már csak ezért is örömmel fogadták ezeket a truppokat, hiszen amellett, hogy elszórakoztatták a helybelieket, a város kasszáját is gazdagították. És nyelvi akadályok sem merültek fel, főként Nagyváradon nem, mely a 18.században fontos közigazgatási központ volt, és emiatt jelentős számú német nyelvű polgárság élt itt.

Az első társulatok 1784-ben keresték fel Váradot. Kiemelkedő színházi és színháztörténeti esemény volt Philip Berndt vándortársulatának a vendégszereplése 1788 májusa és augusztusa, valamint 1788 októbere és 1789 januárja között. Az igényesen összeállított repertoárban többek között Shakespeare, Diderot, Goethe, Lessing és Schiller egy-egy műve volt látható. A német nyelvű színjátszás azonban nem vert gyökeret Nagyváradon: egyrészt azért, mert hamarosan beindult a magyar nyelvű, másrészt pedig azért, mert az akkor még jelentős váradi német polgárság a reformkor évtizedeitől kezdve elmagyarosodott. Az utolsó német vendégtársulat 1832-ben lépett fel a városban.

A nagyváradi játszóhelyek

A történészek kutatásai nyomán valószínűsíthető, hogy a Nagyváradra érkezett társulatok a Fekete Sas fogadóban léptek fel. Az épület Jádzó színnek nevezett terme évtizedekre a színi előadások legfőbb helyszínévé vált. De mivel a terem nem mindig állt a társulatok rendelkezésére, ezért más helyszíneken is voltak előadások a városban.

Kormányos László a Nagyvárad krónikája című munkájában azt írja, hogy Berndt társulata például az Akadémia egyik termében is fellépett, a későbbi társulatok már a Zöldfa vagy az Apolló nagytermében, illetve magánházaknál szerepeltek. Idővel a Fekete Sas épületének állaga annyira leromlott, hogy 1818-tól már nem engedtek ott fellépni színtársulatokat. A felújított nagytermet 1832-ben nyitották meg, azt követően a reformkor idején mindvégig használatban volt. A korabeli leírások szerint ezt a helyszínt a váradi közönség jobban kedvelte, mint az Apolló csapszék termét.

Kormányos László idézett könyvében azt írja: Nagyváradnak megvolt minden adottsága, hogy a születő magyar nyelvű nemzeti színjátszás egyik korai centrumává váljon. Bár társadalmi-kulturális életében nem volt jelen olyan nagy számban a művelt főnemesség, mint Pest vagy Kolozsvár esetében, de egyre kiterjedtebb kereskedő-iparos polgársága épp annyira alkalmas közönségnek ígérkezett, mint Aradé vagy Debrecené. Ugyanakkor a püspöki udvartartás, illetve az ahhoz kapcsolódó értelmiségi réteg az átlagosnál is igényesebb és új kulturális jelenségekre kíváncsibb közönséget jelentett. A színházi élet fejlődésére hatottak az olyan hagyományok, mint a német nyelvű színjátszás vagy az iskolai színi előadások.

Magyar nyelvű színjátszás

A 18. század végére megért az idő a magyar anyanyelvű színtársulatok megalapítására. Kelemen László 1791-ben hozta létre az első magyar színtársulatot Pesten. Ez a társulat 1796-ig működött, de időközben Kelemen megpróbált Nagyváradon is társulatot alapítani. 1795. december 24-én kéréssel fordult Bihar vármegye alispánjához, hogy pártolja és anyagilag támogassa a kezdeményezést, mely nemcsak Nagyvárad, hanem Debrecen és más vármegyék közönségének igényeit is kiszolgálta volna. A vármegye nyitottnak mutatkozott, csakhogy a pesti társulat 1796 áprilisában feloszlott, ilyen körülmények között pedig a vármegye is elállt az együttműködéstől. Emiatt az első magyar nyelvű színházi előadást Nagyváradon nem egy helyi társulat, hanem a kolozsvári színészek tartották.

A Nagyvárad krónikáját idézve leírhatjuk, hogy a kolozsvári társulatot 1792-ben alapították és az évtized végén, fennmaradásának érdekében sorra kereste fel az önálló színházi élet nélküli szomszéd városokat. Nagyváradi játékuk egy hosszabb turné egyik utolsó állomása volt. Az akkor Kótsi Patkó János által igazgatott társulat Debrecenből érkezett a városba, kibérelte a Fekete Sas fogadó nagytermét, ahol Hatvani István (Hunnius) a Süketnéma című vígjátékát játszották el.

Az előadás 227 évvel ezelőtt, 1798. augusztus 26-án zajlott le. Ezt az időpontot a város közössége a nagyváradi magyar hivatásos színjátszás születésnapjának tekinti. Eleink 1898-ban emléktáblát emeltek e jeles nap tiszteletére. A kis méretű táblát az akkor még álló Fekete Sas fogadó falára helyezték el, majd amikor azt lebontották, és a helyén felépült az impozáns, szecessziós stílusú Fekete Sas palota, annak az épületnek a Kossuth (ma Independenței) utcai első emeleti erkélyébe építették bele.

Az emléktábla átvészelte a két világháború viszontagságait, és már majdnem túlélte a kommunizmust is, de 1989 novemberében eltávolították az épületről. A rendszerváltás után tíz évnek kellett eltelnie, míg 2010 augusztusában a Nagyváradi Helyi Tanács magyar tanácsosainak a kezdeményezésére visszaállították eredeti helyére, hogy a mai váradiaknak is tanúskodjon a jeles színház- és kultúrtörténeti eseményről.