A magyar labdarúgó válogatott írek elleni katasztrofális végű meccsének a sokkja még friss volt bennem, amikor vasárnap este elindultam a neológ zsinagógába az Ora Jazz Fesztivál utolsó koncertjére. Amikor beléptem az ódon épületbe, a félhomály, a boltívek és a visszafogott fények kezdtek megnyugtatni, és amint megszólalt Bergmüller lantjátéka, lassan oldódni kezdett bennem a feszültség.
Ahogy a művész lantpengetése visszhangot vert a térben, a zene átvezetett egy másik dimenzióba,
De ez a megszépítés nem meghamisítás, hiszen ezt is a mi való világunk termeli ki.
A reneszánsz és barokk korszak hangulatát idézte a zene, de mégsem egy múzeum múltidéző hangulata lebegett a levegőben, az előadó ugyanis bátran és ízlésesen használja a modern technikát: loopokat rétegez egymásra, és ettől a zenéje olyan, mintha egy kis kamarazenekar szólna a színpadon.
Fotó: Facebook/ORA Jazzfestival
A hagyományos hangzás így kap a mai korra jellemző finom modernitást, ami
Hosszú, általában tizenöt-húsz perces darabokat játszott, és ezekben a kompozíciókban az improvizációk fontos szerepet kaptak.
A neológ zsinagóga akusztikája külön hozzátette a maga rétegét a zenéhez: a lágyan visszaverődő hangok szinte fizikailag is körülöleltek. A jellegében és hangerejében is halk zene varázsát csak a színpad és a zongoraszék recsegése törte meg olykor. Bergmüller nem beszélt sokat a számok között, de amikor megszólalt, kedvesen megjegyezte, milyen szép városnak találja Nagyváradot. A közönség pedig szépnek találta Bergmüller muzsikáját, akit visszatapsolt egy ráadás erejéig.
Korábban írtuk
Eddig nem említettem, hogy megcserélődött a program, eredetileg ugyanis Bergmüller lett volna az utolsó fellépő, és elsőként a német Sebastian Studnitzky játszott volna. Senki nem magyarázta meg, hogy miért volt ez a csere, de a sorrend végül lényegtelen is, hiszen mindkét előadó nagyon jó hatást keltett a közönségben.
Studnitzky zenéje más karakter, mégis rokon a Bergmüllerével abban a törekvésben, hogy
A művész zongora, trombita és elektronika hármasára épülő zenei világát költői visszafogottság jellemzi: nem virtuozitásával akar elkápráztatni, hanem finom, érzelemteli íveket rajzol improvizatív muzsikájával. Studnitzky a koncerten elárulta: bár sok nagyzenekarral dolgozik – kiemelte például az Odesszai Szimfonikusokkal való együttműködését, amelyet átszínez az orosz–ukrán háború árnyéka –, a szólóprojektje a „legkisebb”, mégis talán a legszemélyesebb számára. Nála is megjelentek a loopok: olykor egy trombitaszólamra épített fel az egész hangfolyamatot, máskor a zongora ismétlődő mintái teremtettek hipnotikus atmoszférát.
Fotó: Facebook/ORA Jazzfestival
Ő is megjegyezte, milyen látványosan megszépült Nagyvárad az elmúlt években. Mesélte, hogy még 2009-ben járt itt a Mezzoforte együttessel, és akkor egészen más arcát mutatta a város: sötétebb, komorabb volt, sőt, kissé hátborzongatónak találta. Most viszont megdöbbentette az a fejlődés, amelyen Nagyvárad keresztülment ezalatt az idő alatt, ahogy fogalmazott, „pozitív energiák áradnak” belőle. A hálás teltházas közönség természetesen őt is hangosan ünnepelte a mintegy egyórás koncertje végén.
Kívánni se lehetett volna jobb zárást az Ora Jazz Fesztiválon, mint két ennyire különböző, mégis valahogy egymást kiegészítő hangzásvilágú szólóestet. A szervezők ígérete szerint jövőre folytatódik az Ora Jazz Fesztivál, és nem is akárhogy, hiszen négynaposra fog bővülni a rendezvénysorozat, aminek csak örülhet minden váradi, aki szereti az igényes és különleges zenét.
Dance
