Krasznahorkai: A művészfilmnek befellegzett

Személyes és irodalmi hatásokról, irodalom és művészfilm kapcsolatáról, az utazásról és Magyarországról beszélt lapunknak adott interjújában Krasznahorkai László magyar író, a Sátántangó és más jelentős regények szerzője, Tarr Béla eddigi filmjeinek alkotótársa.

Pap István

– Hogyan fordult az írói pálya felé?
– Sokirányú érdeklődéssel vert vagy áldott meg a sors. Egyik hónapban élet-halál kérdés volt, hogy festői pályám elhomályosítsa Van Gogh-ét, a másik hónapban pedig ugyanilyen élet-halál kérdés, hogy költőként vagy fizikusként vegyen áhítattal szájára nemzetem. Kémikusi pályafutásomnak az vetett véget, hogy felrobbantottam magam. Őszintén szólva nagyon későn merült föl, hogy irodalommal foglalkozzam. Sokkal valószínűbb volt, hogy zenész leszek. Több mint tíz éven át klasszikus zenét tanultam, s a bécsi klasszikusok ellenszereként tizenévesként jazz- és beatzenekarokban játszottam. Mindig zenéltem, ugyanakkor nagyon komolyan igyekeztem elmélyedni például a filozófiában, az ógörög és latin nyelvekben, a teológiában, a tudománytörténetben és még sorolhatnék ilyen dolgokat. Aztán amikor lelkileg alaposan megtörtek a katonai szolgálat alatt, és hirtelen gyerekből felnőtté váltam, akkor lokális és szimbolikus értelemben is elhagytam életem addigi színterét. Egy radikális váltást hajtottam végre, és elmentem a legmegalázottabbak közé, mert még a kádárista Magyarországon is voltak legmegalázottabbak. Köztük, az ő életüket éltem sok éven át, és nem is kívánkoztam el onnan. Közben olvastam, tanultam, gondolkoztam és szemlélődtem. Az olvasás ugyanolyan napi szükségletem volt, mint ahogy az alkoholfogyasztás az. Egyszer éjjeliőr voltam egy tehenészetben a puszta közepén. Egy hajnalban, amikor véget ért a dolgom, s hazamentem, nem fekhettem le, mert szóltak a háziak, hogy segítenem kell, ugyanis jön egy ember, és malacherélés lesz. Nem vagyok paraszti származású, úgyhogy maga a szó is megriasztott, de segítenem kellett. Pokoli volt látni ezeket a szerencsétlen kis állatokat, ahogy a ház udvarán, ahol ez az egész történt, kimetszik azt, amit ilyenkor ki szoktak metszeni. Hogy ne lássam a szenvedésüket, állandóan egyre magasabbra emeltem a tekintetemet. Már a ház gerincére ért ez a tekintet, amikor ott, a gerinc fölött, egyszer csak hirtelen följött a Nap. És ez a Nap barna volt. Ez az egész jelenet ezzel a szörnyű színű Nappal eldöntötte, mivel foglalkozom ezután: regényt írok, villant fel bennem, megírom ezt a Napot. Onnantól kezdve folyamatosan dolgoztam ezen a regényen, s mindegy, hol voltam, milyen helyzetben épp, szünet nélkül írtam a Sátántangó mondatait. Kint folyton egy iszonyatos zaj, bent folyton egy iszonyatos csend. Ma is ezek a körülmények.

Hatások

– A személyes impulzusok mellett milyen irodalmi hatások érték és érik?
– Van egy hat évvel idősebb bátyám, akinek a könyvespolcáról állandóan lopdostam a legkülönfélébb könyveket. Remek könyvtár volt, s arról ugyan fogalmam sincs, ezek milyen hatással voltak rám, de az biztos, hogy amikor hatodikos vagy hetedikes lehettem a magyar iskolarendszer szerint, és elolvastam Franz Kafkától A kastélyt, megváltozott bennem vagy körülöttem valami, ami addig megváltoztathatatlannak tűnt föl. Értettem a mondatokat, de az egésznek az értelmével egyáltalán nem voltam tisztában. Értettem a körülöttem zajló élet egyes jeleneteit, de az egésznek az értelme egyre homályosabb lett... Az biztos, hogy mindennek a súlypontját Franz Kafka adta attól fogva, s így Franz Kafka érdeklődésem középpontjába került. Kafka és A kastély nélkül valószínűleg fel sem merül bennem később, hogy irodalommal foglalkozzam, akár van malacherélés, akár nincs. Aztán ott van William Faulkner, akit akkor még magyarul olvastam, de nagyszerű fordításokban. És ott van Malcolm Lowry Vulkán alatt-ja, ez egyszerűen elsöpört, talán még ma is zuhanok az általa megadott tragikus sebesség szerint. Óriási hatással voltak rám – hogy mondjak már valami meglepőt is – Matei Călinescu Zacharias Lichter élete és nézetei és Panait Istrati Pusztai bogáncsok című regénye. Eliadét, Ionescut és még számos román különlegességet csak később ismertem meg. Nathaniel West amerikai írónak van egy Törtszív kisasszony című kisregénye, még ma is darabokban az enyém. Ezra Pound, a császári kínai és a császári japán irodalom, Dante és Dosztojevszkij, Berzsenyi, Krúdy, Pilinszky és Hajnóczy Péter, végül a nó színház művészete – mind-mind csak töredékei annak a végtelen halmaznak, amelynek paradicsomában éltem s élek. S hogy mostanában éppen mi? Thomas Pynchon. A történeti Buddha. A magyar 16–17–18. század. Joseph Needham. A barokk opera világa. Fra Angelico. A mali blues. És akkor még ott vannak azok, akiket titkolok!

– Mit jelent önnek az utazás, és hogyan csapódnak le az ön műveiben a világot látás benyomásai, tapasztalatai?
– Maga az utazás soha nem volt témája egyetlen írásomnak sem. Az utazás az életem természetes állapota, amelynek egyik oka minden bizonnyal az, hogy egy szimbolikus kamaszkori esemény miatt elveszítettem azt a képességemet, hogy valahol otthon érezzem magam. Kezdetben ez a „sehol nem tudok otthon lenni” állapot, másrészt pedig Magyarország folyamatosan frusztrált, beteg tünetegyüttese miatti menekülésem voltak az okai e voltaképp céltalan utazásnak. Soha nem kerestem amúgy a lehetőséget, hogy a földnek erre vagy arra a pontjára elutazzam, nem szenvedély vezet, vagy valami pontra törés, inkább szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek erre vagy arra. Egyedül Japán, pontosabban Kiotó volt az a hely, ahova vissza akartam menni, és ahol tényleg hosszabb ideig és többször éltem is. De ma már oda sem akarok visszamenni, sokszor van olyan érzésem, hogy a legjobb volna most már lefeküdni a földre, és nem mozdulni többet, csak hallgatni, ahogy ez a föld forog.

Film nincs

– Milyennek látja a film és irodalom kapcsolatát?
– Ön valószínűleg az irodalom és a művészfilmek kapcsolatára gondol, mert annak a fajta filmnek, amit Magyarországon művészfilmnek, a világon pedig szerzői filmnek neveztek, megvolt a szakadékszerű távolsága a kommerciális filmtől, az a távolság, amelyet betemetett az elmúlt néhány évtized. A művészfilmnek ugyanis egyszerűen befellegzett. Olyan durván, olyan primitíven és olyan mértékben vált a kultúra bármely terméke, így az amúgy is drága film az áruk világának részévé, ami alól semmi, egyetlen műfaj, és különösen ez a drága film nem vonhatta ki magát. Múlt időben kell tehát beszélnünk már erről, és ekkor azt tudom mondani, hogy a film és az irodalom kapcsolata igazságtalan és egyoldalú volt: az irodalommal szemben, amelynek semmire nem volt szüksége önmagán kívül, a művészfilmnek mindig szüksége volt irodalomra – leszámítva a filmezés fantasztikus kezdetét a XX. század elején, amikor még nagyon sok út nyitva állt, olyan utak, ahol nem volt szükség a film vizuális szenzációján kívül semmi másra. Később egyre inkább elbeszélőivé lett a film, és egyre inkább belecsúszott egy olyan mély verembe, ahol már nem lehetett meg narráció, irodalom és mese nélkül. Viszont könyörtelenül kihasználta mindezeket. S a mozdulatában volt valami vulgáris, ahogy mindezt megtette az irodalommal. Ma már nincs is értelme erről beszélni, annyira vége van. Film sincs.

Egy igazságtalan műfaj

– És milyen az ön személyes kapcsolata a filmmel?
– Nem vagyok nagy rajongója a filmművészetnek, leszámítva ezeknek az úgynevezett szerzői filmeknek az 50-es évektől a 80-as évek közepéig, mondjuk 1986. december 29-ig tartó korszakát, különösen viszolygok azonban a filmkészítéstől, hogy a filmkészítőktől való viszolygásomról már ne is beszéljek. Személyes helyzetem nehéz volt tehát a filmezésben, de Tarr Béla, akivel több évtizeden át kollaboráltam, mindig meg tudta oldani, hogy féken tartsa ezt a viszolygásomat, úgyhogy a mi együttműködésünk változatlanul és végérvényesen barátinak mondható. Mindent megtettem, hogy meg tudja csinálni azokat a fontos filmeket, amelyeket megcsinált, mindenemet odaadtam ehhez, a könyveimet, a címeiket, a szereplőket, a neveket, a szituációkat, hangzást és állapotot, és még sok mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szüksége lehet a munkájához. Magam is részt vettem aztán az úgynevezett filmkészítési folyamatban, lényegében Krasznahorkai–Tarr-féle alkotásoknak lehetne mondani azokat, de a film egy igazságtalan műfaj, és ez így rendben is van. Én nyilvánvalóan nem vagyok, és nem lettem forgatókönyvíró. Úgyhogy csak egy barát voltam Béla mellett, igaz, talán a neki legfontosabb, és végtelenül örülök, hogy ezeknek a filmeknek az elkészítéséhez ily módon hozzájárultam.

– Lesz még folytatása a Krasznahorkai László–Tarr Béla együttműködésnek?
– A magam részéről bizonyosan nem, s ahogy Tarr Béla mostani elképzeléseit ismerem, ez nála is így áll valahogy. És azt hiszem, ez így helyes, mivel úgy gondolom, ennyi elég volt.

A szakadék szélén

– A Törzsasztalon is elhangzott, és most is elmondta, hogy Magyarország frusztrált, gyűlölködéssel teli ország. Ön szerint mi lehet ennek az oka?
– Magyarország mindig frusztrált ország volt, a nagy győzelmek és a nagy vereségek közé húzta be a maga unalmas történeteit, de a győzelmeknek csak úgy tudott örülni, mint ahogy egy frusztrált lény örül az effélének, a vereségeket meg úgy viselte el, ahogy csak egy frusztrált lény tudja elviselni azt. Magyarország egy békétlen, kielégületlen, irigy, féltékeny, önmagát értelmezni képtelen, de önmagát állandóan áltatni kívánó és képes lény, aki retteg attól, hogy megtudja, kicsoda is ő, márpedig az a lény, vagyis hát az az ország, amelyiknek nincs egy megközelítőleg tárgyilagos, az igazságot legalább lehelet módjára érintő képe önmagáról, az a szakadék szélén táncol.

– És kivezető út nincs ebből az állapotból?
– Egyáltalán nincs.