A közönség hol szenvedélyes, hol ironikus, merengő, máskor kétségbeesést sugalló tolmácsolásban hallhatta a szövegeket, és a Léda-házban megjelent népes közönség nemcsak az előadást, hanem a műsort követő beszélgetést is nagy érdeklődéssel fogadta.

A Kolozsváron született Szilágyi Enikő pályája a 80-as években indult, színházi munkája mellett több mint tucatnyi román filmben játszott. Kiemelte, mennyire fontosnak tartotta, hogy román nyelvtudását tökéletes szintre fejlessze: „Egyáltalán nem voltam megelégedve azokkal a román filmekkel, amelyekben játszottam, de hát akkor azok voltak, örültem, hogy hívtak forgatni. Presztízskérdést csináltam abból, hogy ne szinkronizáljanak, hanem a saját hangomon szólaljak meg a filmben, ezért tökéletesen megtanultam románul.” A román nyelv ismerete később segítette a francia megtanulásában is, árulta el.

Egy véletlen találkozás indította el énekesi útján: épp egy lakásban takarított, amikor meghallott egy Chopin-etűdöt, és megjegyezte: „Jaj, hogy szeretem ezt az etűdöt!” A ház asszonya meglepődött műveltségén, barátságot kötöttek, e barátság révén pedig új emberekkel, új lehetőségekkel találkozott.

Közönség előtt kezdett dalokat énekelni, majd sanzonokat gyűjteni, amelyekből idővel egy teljes műsora született.

– fogalmazott.

1992-ben Magyarországon telepedett le, első sanzonestjét Debrecenben, a Zeneakadémián mutatta be. A siker hamar Budapestre vitte: előbb a Kamaraszínházba, majd a Thália Színházba.

– mondta saját karrierjéről Szilágyi Enikő, akinek életében a szerencse és az egyéni kezdeményezés is fontos szerepet játszott. A Thália Színházban látta az előadását Pierre Cardin divattervezőnek a fesztiválszervezője, aki meghívta őt egy dél-franciaországi fesztiválra.

Több koncertet is adott, fellépett Marseille-ben, ahol a párizsi Essaïon Színház igazgatója figyelt fel rá. Innen vezetett az útja Párizsba.

Erről az időszakról így vallott: „Hogy ott lehetek, hogy szükség van rám, ennél nagyobb öröm nincs. Az én bátorságomtól függött az, hogy bekerültem az egyik legszebb színházba” – mesélte. Ez a Köztársaság téren lévő Dejazet Színház volt.

A színésznő felidézte, hogy az előadásairól szóló tudósításokat tartalmazó dossziéval és egy cédével a kezében belépett a legendás színház kapuján, és azt mondta az ott ülő bodros hajú embernek, hogy az igazgatóval szeretne beszélni, mert szeretne ebben a színházban játszani. „Szeretné látni a színpadot?” – kérdezte az úr. „Persze!” – mondta a művésznő. „Jöjjön, megmutatom, én vagyok az igazgató” – jött a válasz, hisz mint kiderült, maga Jean Bouquin, a színház tulajdonosa volt az, akivel Szilágyi Enikő találkozott. Az igazgató bekísérte őt a színpadra, felkapcsolta a reflektorokat, és kérte, hogy énekeljen. A rögtönzött próba után csak ennyit mondott: „Zöld fény, csinálhatja nálam az előadást.”

A beszélgetés során Szilágyi Enikő felidézte az Ez már feltámadás című műsor megszületésének történetét is. Trianon századik évfordulójához kapcsolódva kérte fel Szőcs Gézát, hogy szerkesszen számára egy műsort. A költő készséggel vállalta a kérés teljesítését. Az együttműködésből olyan alkotás született, hogy „Feltámad a lelkünk, a szellemünk. Talán nem fogjuk ennyire gyűlölni egymást, nem fogunk ennyire áskálódni egymás ellen. Talán egyszer csak összefogunk, és ez már egy feltámadás lehet” – fogalmazott a művésznő.

Az est zárásaként Szilágyi Enikő dedikálta Parlando című könyvét és A kolozsvári sétatér című hangoskönyvét. A rendezvény a Léda Alapítvány és Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának támogatásával valósult meg.