Együtt nőttek fel egy olyan korban, amikor még a szabadság utáni vágy is bűnnek számított. A barátságuk 1975 és 1988 között alakult ki. Minden a Dudekben kezdődött, és ezzel együtt egymás látogatása is – magyarázta Veres Zoltán. Sokat volt Erdődyéknél, az Eminescu utcában, szemben a 9-es iskola mindig málló épületével, ahová később áthelyezték őket a Dudek és a Körös utca 20. szám után.

Erdődy József jóképű, derék, nagy ember volt, tekintélyes óriás, „egy kimerevített kép csöndje”. 1980-ban hunyt el, hirtelen és álmában. A fiúk akkor 10-11 évesek voltak, s a halálával gyakorlatilag minden megváltozott. De ebben a környezetben éltek tovább „Jóska” képei a mindennapok részeként olyannyira, hogy a felidézett múlt teljesen elképzelhetetlen nélkülük. Ezek a képek lettek Erdődy József, egy apa „arcai” egy eleven miliőben.

Arról is beszélt Veres Zoltán: Erdődy József fejlődését Kristófi János rajztanár, festőművész irányította Nagyváradon, a Népiskolában.

Alkotásai alapvetően színtanulmányok, a formák, a struktúrák nem elnagyoltak, de elnagyolhatóak úgy, hogy egy perspektíva váltásával egy olyan vizuális világba vezethetnek bennünket, amely igencsak, mondhatni váratlanul absztrakt. Akárcsak egy elrejtett kód, mely megfejtésre vár.

„A fiú válasza az apa üzenetére lassan érkezett, s még több időbe telt, amíg a Léda-házba eljutott” – fogalmazott Veres Zoltán, hozzátéve:

Megjegyezte: „Jocó” kiemeli a struktúrából a szín-üzenetet, megtisztítja az elemeket, kvantifikálja őket, intenzitást rendel hozzájuk. Nála a színélmény méretekre bomlik, kicsit talán úgy, ahogy pixeleket látnánk egy túlbontott digitális képen, miközben mindegyik anyaga válaszol valamilyen strukturált képi üzenetre. A játék lényege pedig abban a felhívásban áll, hogy kapcsoljuk össze a választ az üzenettel, és teremtsünk élő közeget egy olyan szimbolikus párbeszédhez, mely apa és fia között már évtizedek óta zajlik.