Hozzátette, hogy „a Szigligeti Társulat ma a romániai magyar nyelvű színjátszás egyik meghatározó műhelye, amelyet fegyelmezettsége és a közönség iránti odaadása tesz különlegessé. A Szigligeti Színház több, mint egy egyszerű színpad. Olyan hely, ahol a kultúra hidat teremt az emberek között. A változatos repertoár, az előadások feliratozása, a színháznevelési programok és a fesztiválok mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez az intézmény olyan tér legyen, ahol a művészet nem elválaszt, hanem összeköt. (…) A színház nem a múltat ismétli, hanem leginkább bátorságot merít belőle minden új kezdethez. Ez hordozza számomra a Szigligeti Színház értékét, egy hagyomány, amely nem elnyom, hanem felemel” – fogalmazott.

Závogyán Magdolna, Magyarország kulturális és innovációs minisztériumának kultúráért felelős államtitkára beszédében emlékeztetett arra, hogy napra pontosan 125 esztendővel ezelőtt, délután 15 órakor a váradi városházán törvényhatósági díszközgyűlést tartottak, majd az egybegyűltek a színház előcsarnokában tanúi lehettek a zárkő elhelyezésének. Ezt követően a színházat szimbolikusan átadták Somogyi Károly direktornak.

Az ünnep emelkedett hangulatáról az akkor 23 éves fiatal újságíró, Ady Endre tollának köszönhetően kapunk képet a Szabadság című lap másnapi számából. „Egész napunk a lelkesedő, triumfáló öröm napja volt. Nem hasonló az obligát ünnep-napokhoz. Minden mozzanatán egységes, hatalmas, őszinte örömszerzés ragyogott át: formákat áttörő, hideg programmokat nem respektáló, felemelően erős és nemes. Csak az tudja megérteni a mi nagy büszkeségünket, örömünket, aki átélte a lankasztó szakadatlan küzdelem nagyságát. Az tudja csak megérteni, milyen áldozatra volt szükség ennyi meleg szív, nemes érzés, lelkesedés mellett. A régi vágy beteljesült könny és taps fogadta a nagyváradi színház első örökemlékű eseményét” – írta a költő.

Az államtitkár a továbbiakban az ünnepi alkalomra alkotott előadásról szólva kiemelte: „Kivételes öröm és reménység számomra, hogy fiatalok vallanak magyarságról, összetartozásról, együttélésről, tiszteletről, identitásról és hagyományokról. Ennek a színháznak mindig volt hű, értő közönsége és volt olyan társulata, amelynek tagjai nem csupán játszottak, hanem szolgáltak is. Szolgáltak anyanyelvet, szolgáltak kultúrát és szolgáltak közösséget. A Kulturális és Innovációs Minisztérium képviseletében köszönöm elkötelezett és alázattal végzett munkáikat, hűségüket, a napi tanúságtételüket.”

Horea Abrudan, a Bihar Megyei Tanács alelnöke beszédében azt emelte ki, hogy a váradi színház tanúja volt nagy átalakulásoknak, ugyanakkor összehozta a különböző művészeket. „Ez a színpad összehozta a román és a magyar nyelvet. Összehozta a klasszikus zene hangját és a kulisszák mögötti léptek visszhangját. Amikor 125 évről beszélünk, nem csupán egy számra gondolunk – ezrekre rúgó előadásokról, tízezernyi tapsról és megérintett szívekről beszélünk. Egy olyan örökségről, amelyet sajátunkként kell kezelnünk, és méltósággal kell továbbvinnünk.”

Nagy Pál, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Szándor Színház igazgatója a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) köszöntőjét olvasta fel, kiemelve azt, hogy a helyi közösség és az országos politikum kezdeményezésére sikerült újra önállóvá tenni a váradi magyar színjátszást, majd figyelmeztetett: „amilyen zavaros időket élünk, továbbra is óriási az önök, mindannyiunk felelőssége, hogy a színház autonómiája fennmaradhasson. Ehhez pedig létszükséglet, hogy a váradi magyar közösség egy csónakban, jobban mondva egy nem akármilyen színpadon álljon ki mellette jóban, rosszban.”

Gratulált Czvikker Katalin igazgatónak az elmúlt közel tizenöt évben kifejtett munkájáért, majd felolvasott pár gondolatot Bessenyei Gedő Istvánnak, a MASZÍN elnökének a nagyváradi társulathoz címzett leveléből: „125 év egy színház életében, különösen tájainkon, a lelkes színházalapítások és a még lelkesebb vagy lelketlenebb intézményfelszámolások vidékén, olyan hatalmas idő és színházi tradíció, amellyel kevesen büszkélkedhetnek jogfolytonos módon. Egy roppant erejű közösség akarását rögzíti ez a szám, a váradi polgárságét, amely színházat akart és akar makacsul a mai napig is” – hangzott el.

A MASZÍN ajándékának átvétele után Czvikker Katalin szólt végül a közönséghez. „A Szigligeti Színház csupán befogadó térként egy remek társulat nélkül nem lehetett volna értékes és sikeres. A nagyváradiak szeretik a kőszínház épületét, de szeretik ennek színtársulatát is. Épület és társulat az elmúlt 125 évben összetartozott, és reményeink szerint még nagyon sokáig így is lesz. Önmagában tehát az épület a benne élő, lélegző, alkotó színészek nélkül egy múzeum. A színházi világot, mely a falak közt létrejön, csakis művész keltheti életre közösen a befogadó nézővel” – hangsúlyozta. Köszönetet mondott az előadás megálmodójának, Novák Eszternek, a színház művészeti vezetőjének, aki több mint tíz éve irányítja a társulatot, zárszóként pedig felolvasta dr. Bulyovszky József egykori polgármester időkapszulába zárt zárkőelhelyezési oklevelének szövegét.

Az előadás

Ezt követően mutatták be az új évad nyitóelőadását, a kifejezetten erre a jubileumra készült 125! Én színházam, én Váradom című alkotást, melybe Novák Eszter rendező bevonta a váradi magyar diákságot is.

Sajátságos időutazás vette kezdetét, melyben egybefonódott múlt és jelen, valamint a fiatalok által felvázolt jövővízió is. A színművészek megidézték a váradi színházépítési mozgalom mozzanatait, ugyanis a váradi közösség kőszínház utáni vágya végigkíséri szinte az egész 19. századot. A város múltja és a színházépítés bonyodalmai gyakorlatilag egyszerre jelennek meg a gyerekek és a tinédzserek jelenkori reflexióival színházról, életről, megmaradásról és jövőről.

Novák Eszter és alkotótársai nem a könnyebbik utat választották és nem pusztán egy kedvcsináló szórakoztató produkciót vittek színpadra, hanem színház és közösség kapcsolatára valóban reflektáló alkotással rukkoltak elő. Az különösen bátor húzás volt, hogy a fiatalokat ekkora mértékben bevonták az előadásba; ők nem pusztán bájos dekorációi, hanem a színészekkel egyenrangú szereplői és alakítói a darabnak. Ennek persze megvannak a hátulütői is, hiszen nem lehet elvárni azt, hogy a gyerekek és a tinédzserek művészi szempontból teljesen kiforrott, kifogástalan produkciót nyújtsanak, viszont lelkesedésükről csakis a legnagyobb elismeréssel lehet szólni.

A felnőttek rácsodálkozhatnak arra, hogy a mai fiatalok milyennek érzékelik a világot és magukat hova helyezik ebben a világban, egy kissé akár meglepőnek is tűnhetett, hogy néhol milyen sötéten, feketén látják a jövőt gyermekeink. Az előadás tehát több száz évnyi színház- és helytörténetet pörget le, de az nem mondható el, hogy észrevétlenül röpül el az előadás háromórányi játékideje, mert az ilyen jellegű dokumentarista, múltidéző előadásoknak óhatatlanul is van egyfajta didaktikus jellegük, ami meglehetősen vontatottá teszi ezt a produkciót is. Mindenesetre Zsigó Anna és Kárpáti Péter dramaturgok megpróbáltak egységes előadást teremteni ebből a hatalmas történeti anyagból, amelyet a színészek improvizációi egészítettek ki és Kovács Péter Kovax élőben megszólaltatott zenéje tett teljessé.