A felszín és a mély kettősségét láttatni a színpadon rendkívül nehéz.

A mai merkantil világban nehezen magyarázható meg az, hogy egy tulajdonra lehet másképp is tekinteni, mint bármikor pénzzé tehető vagyontárgyra. Másképp volt ez a 19. századi Oroszországban, ahol

Csehov korában a semmiből feltörő vállalkozók kezdték megkaparintani az irányítást, de már megmutatkozott az eszmék szintjén terjedő népboldogító akarat, amit később a bolsevikok ültettek gyakorlatba, és amire történik is utalás az előadásban. Mi már ennek az egyértelmű történelmi tudásnak a birtokában nézzük Csehov darabját, amely még csak sejtetni és elbizonytalanítani akart.

Mindezeknek a problémáknak az áthidalására gyakran jelent megoldást az aktualizálás, a darab átültetése a jelen viszonyai közé, de Tóth Tünde rendező nem ezt a könnyebb és divatosabb utat választotta, hanem megpróbálta a Cseresznyéskertet

Mivel azonban más morális kódok működtek akkoriban, amelyek természetesen kihatottak az emberek érzelmi világára és viselkedésére is, mindez ma már nagyon távolinak tűnik, és a váradi Cseresznyéskert nem tudta igazán érzékeltetni, hogy amit látunk, az nemcsak nekünk, hanem rólunk is szól.

Pedig jó ötletnek tűnhetett a szétomlóban lévő cári orosz társadalmat felmutatni a mában, amely szintén nagy változások kora. Csakhogy e változások eredője egészen más:

míg ma a technológiai fejlődés kezdi ki az ember helyét nem pusztán saját közösségében, hanem az egész glóbuszon, így a krízisre adott emberi reakciók is egészen mások. Az áttételek tehát ebben az esetben önmaguktól nem működnek; többre van szükség a puszta színpadra állításnál ahhoz, hogy az „örök emberi” megmutatkozhasson.

Egy közösség széthullása

Egy irányát vesztett közösség gyűlik össze a cseresznyéskert körül, melynek középpontja nem is maga a hely és a vagyon, hanem az azt birtokló, de addigra inkább már csak jelképező Ranyevszkaja (Tasnádi-Sáhy Noémi) és testvére, Gajev (Szabó Eduárd). Valójában minden Ranyevszkaja körül gravitál, és végül azért hullik szét a gazdaság mikroközössége, mert ő nem elég céltudatos ahhoz, hogy egyben tartsa.

A szereplőknek megvannak a maguk párdarabjai, hogy az általános bizonytalanság közepette az is egyértelmű legyen: minden más életlehetőség éppúgy kudarcra van ítélve, amikor már nincs semmilyen morális iránytű, amely segítene az eligazodásban. Sarlotta Ivanovna, a bűvész (Fodor Réka), valamint Jepihodov (Tőtős Ádám) az arisztokrata testvérpár plebejus ellenpontjai; az ő csetlésbotlásuk jelzi, hogy nemcsak a felsőbb osztály nem találja helyét az alakuló új világban, mert az élhetetlenség, a tehetetlenség és a fölöslegesség érzése az egész társadalom általános tapasztalata.

Ebben a zsibbasztó világban két irányba mutat kivezető út. Az egyik a Trofimov (Balogh Attila) alakjában megtestesülő, a múltat és annak értékeit felszámolni akaró társadalomjobbítás, amely ekkor még hangzatos szónoklatokban merül ki, ám mögöttük nincs valódi erőfeszítés. A másik irány a Lopahin (Szotyori József) képviselte kapitalizmus, amely pénzre váltja a múlt értékeit;

és egy új társadalomszervezési elv alapját képezik, amely csak azoknak nyújt boldogságot – a nyaralóknak –, akik képesek ezt megfizetni. Lopahin azonban maga is tragikus figura: megtapasztalja, hogy a vagyon még ebben az új korban sem minden. Hiába vágyik a legfőbbre, Ranyevszkaja szerelmére, legfeljebb csak az ideál fogadott lányát, Varját (Trabalka Cecília) kaphatná meg. Ezt a sorsot azonban képtelen elfogadni.

Ennek ellenére az orosz géniusznak sikerül megteremtenie a drámai hatást a szereplők közötti viszonyrendszer olyan felépítésével, amely szinte óhatatlanul vezet konfliktushoz. Sajnos a Szigligeti Színház előadásában nem működnek ezek a rendkívül finom rezdülések: a pénteki premier inkább élőképekbe merevedő muzeális látvány volt, amelyből hiányoztak a megelevenedő sorsok.

Az előadás zárójelenete, amikor Ranyevszkaja zokogva borul Gajev karjaiba, mert végre mindent megért, és átjárja a megmásíthatatlan elmúlás érzése, valódi drámai csúcspont és egy végig emlékezetes színészi teljesítmény méltó záróakkordja. Trabalka Cecília játékában véltem még felfedezni a hús-vér ember vívódásait, aki társadalmi helyzetéből fakadóan visszafogottan viseli, illetve láttatja a mellőzöttség okozta szenvedést. A többi szereplő érzésem szerint megmaradt a zömében szándékosan parodisztikus karakterábrázolás keretein belül, ami egyébként Trofimov alakjához illik, jól kifejezi az ő személyiségét.

A modern látványvilág sem hozta közelebb a nézőhöz az előadást, bár érthető a koncepció. Golicza Előd színpadképe egy ferde padlózatú, dísztelen, mondhatni kopár játéktér;

A Bajkó Blanka Alíz által tervezett jelmezek kódrendszerként működnek: a pusztuló világ képviselői fehérben vagy világos ruhában jelennek meg, ami a világ számos pontján a halál és a gyász színe, a halál fizikai megjelenítése pedig a fekete, Firsz ruházatának színe. Az új eszmék képviselői sötét öltözetben vannak, így másságuk sem kirívó: ők is beleolvadnak abba a közösségbe, amelyből vétettek. A befogadást az is nehezítette, hogy a beszéd gyakran nehezen volt hallható – különösen a nézőtér távolabbi részein –, zenei aláfestés esetén pedig a néző kénytelen volt a román nyelvű feliratot olvasni a kivetítőn, mert a szereplők beszéde szinte egyáltalán nem volt érthető.