Fel volt adva a lecke azoknak, akik nem akartak kimaradni a jó koncertekből, és a nagyszínpadi és a jazz-színpadi produkciókba is belehallgattak volna. Vasárnap este én is ilyen szándékkal mentem ki a Sebes-Körös partra, meghallgattam a Diximus and The Space Nebula nevű együttest, melynek kellemes jazzmuzsikáját vibrafon hangjai tették még érdekesebbé.

A tervem az volt, hogy átmegyek a nagyszínpadhoz a Szent László térre, belefülelek a Carla’s Dreams koncertjébe, majd visszamegyek legalább egy rövid időre a jazz-színpadhoz barátkozni Berti Barbera és Nicu Patoi zenéjével, de amikor mentem át a Szent László hídon a főtér felé, és megláttam az ugyanarra özönlő tömeget, már sejtettem, hogy a jazzmuzsikából semmi sem lesz.

Mentem én is előre a tömeggel, amíg csak tudtam, aztán egyszer csak előrébb már nem lehetett haladni, betagozódtam én is az embermasszába, ahol már egy gombostűnek sem volt hely, úgy figyeltem Byron és a Muse kvartett koncertjének maradékát.

Mivel innen mozdulni nem lehetett, kényszerűségből, de egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattam a Carla’s Dreams nevű furcsa zenei projektet: a Moldáv Köztársaságból származó együttes tagjai úgy néznek ki, mintha a sithek keltek volna életre a Csillagok háborújából. A fekete csuklyás, arcukat mintázatokkal telefestő muzsikusokat látva valami brutál death metalt vagy vad gengszter rapet vártam volna, ehhez képest romantikus szerelmes dalokat adtak elő poprockos zenei köntösben, aztán amikor az énekes elkezdte moldáviai akcentussal mondani az átvezető szövegeket, teljes zavart éreztem az erőben.

Nem szokásom román könnyűzenét hallgatni, de amint rázendítettek, meglepődve ismertem be, hogy ezt a dalt is ismerem (Acele), meg azt is (Imperfect), meg amazt is (Până la sânge). Az egyórás best of műsor slágereit, köztük az Eroina és a Te rog címűeket is egyként zúgta a közönség az együttessel, amire olykor szükség is volt, mert az énekes mikrofonja meglehetősen halkra lett véve, a hangszerek rátelepedtek az énekszólamra, pedig ezeknek a számoknak az énekdallam a húzóereje. De mivel a közönség kívülről fújta a dalokat, őket nem zavarta ez a csekélység, hanem lelkesen énekeltek együtt az énekessel, alkalomadtán helyette.

A hamar elrepülő egy óra után a zenekar levonult a színpadról, velük együtt a tinik tömege is elindult hazafele. Így egy kissé szellősebb lett a Szent László tér, mire körülbelül félórás késéssel, este fél tizenegy körül színpadra lépett a belga Hooverphonic.

Róluk is az a hír járta, hogy ismert csapat, amelynek több slágere is van. Be kell ismernem, én még sosem hallottam erről az együttesről, de nem is jártam úgy velük, mint a Carla’s Dreamsszel, hogy mikor felcsendülnek a dalaik, akkor rájuk ismertem volna. Úgy rémlik, hogy a legnagyobb slágerüket, a Mad About You-t sem hallottam korábban. De nem is ez volt a probléma ezzel a koncerttel, hiszen szeretem, ha zenei meglepetések érnek, és az újdonságok általában fel szoktak villanyozni, de ez most a Hooverphonicnak nem sikerült. Egy hosszú nap végén valami vérpezsdítőre vágytam volna, ehhez képest meglehetősen egyhangú muzsikát hallottam.

Az együttes zenéjében masszív Massive Attack-hatásokat véltem felfedezni, illetve olyan dalok is elhangzottak, amelyeket akár Tori Amos vagy Dido is énekelhetett volna, mondjuk az említett előadóknak jobb dalaik vannak, mint a Hooverphonicnak. A mikrofon hangerejét sem tekerték feljebb a Carla’s Dreams produkciója után, emiatt sokszor hallani alig, inkább csak sejteni lehetett Geike Arnaert énekszólamait.

Ezzel szemben a dob–basszus kettős olyan mellbevágó volt, hogy szinte már szívritmuszavart okozott, el is kellett menjek a színpad elől oldalra és hátra, hogy ne üssön annyira a ritmusszekció. De ezek csak az én benyomásaim voltak, mert örömmel láttam olyanokat, akik magukban vagy a párjukkal táncolnak, ők nagyon élvezték a zenét.

A főtér tinitömegek nélkül is nagy számú közönsége jobbára csak érdeklődéssel figyelte a látottakat-hallottakat, és nem nagy vehemenciával hívta vissza az együttest a hivatalos program végén. A zenekar is érezhette, hogy nem túlságosan nagy a lelkesedés, mert két ráadásszámmal kecsegtettek, de végül csak egyet játszottak el. Persze az is lehet, hogy a késés miatt kicsúsztak az időből, és már el kellett kezdeni a drónshow-t és a tűzijátékot, emiatt nem lehetett több ráadás.

Ez már nem derül ki, mindenesetre egy klubban biztosan sokkal erősebben tudott volna hatni ez a merengésre késztető, érdekes muzsika, a nagy tömegeket mozgató Festifall zárásaként azonban nem volt elég hatásos. De fanyalogva senki nem ment haza, mert a már említett drónshow és a tűzijáték emlékezetes lezárása volt a 2025-ös Festifallnak.