Tusa Ágnes
Máté Imre érmelléki költő, a Forgó táncban című verseskötetének elején a következőket írja: „1936 február 14-én születtem Érmihályfalván. Azóta ott élek.” Ez a szűkszavú nyilatkozat, beszéd, jellemző volt rá, mert születésekor nehéz szülés következtében beszéd- és mozgáskészség károsodást szenvedett. Ez kihatott egész életére, munkásságára és beszédkészségére. De ezen hiányosságokon felül tudott emelkedni, egy sajátos önkifejezési formát választott magának, a versírást, amely tehetséggel is párosult.
Nagyon szerette a gyermekeket és csodálta a természetet. Verseinek ezek a fő motívumai. A gyermekekhez írott köteteiben (Látta ezt a fürge mókus, A nap kalapja) egyszerű, vidámságot, derűt, dallamosságot sugárzó versikéket találunk, amiket minden gyermek szívesen olvas, megtanul vagy mondogat. A felnőttekhez szóló verseiben a szülőföldhöz való ragaszkodás, anyjának és apjának alakja, az érmelléki táj, az akácosok, a falu és a város rajzolódnak ki.
Politiaki párthoz vagy szervezethez nem tartozott. Azért az akkori hatalom állandóan figyelte, szemmel tartotta. Többször volt nála házkutatás, írógépét, mely munkaeszköze volt, több ízben lefoglalták, evitték tőle.
Minden zárkózottsága, szűkszavúsága ellenére nagyon sok barátja volt. Különösképpen míg élt az édesanyja, sok író, költő, művészember és újságíró vendégeskedett, érezte jól magát rendezett otthonukban. Az 1970-es években fölkereste földijét, az Érmelléken született, de magyar honban élő Zelk Zoltánt. Ajándékát, természetesen verseit, a cipőjébe rejtve vitte át a határon költőtársának: „Zelk Zoltánnak, szülőföldem szülöttjének, érmelléki tisztelettel.” Kapcsolatot tartott Pirk János magyarországi festőművésszel, valamint a Remsey művészcsaláddal is.
Bár jómódú gazdálkodó család gyermeke volt, a verselésből nem tudott megélni, az Érmihályfalvi Általános Iskola portása, majd éjjeliőre lett. Természetes iróniájával „éjszakai bakternek” nevezte magát. Az említett iskolában bevett szokás volt, hogy minden nyáron tanulók, pedagógusok egy hosszabb távú kirándulásra mentek autóbusszal. Egyik nyáron Bukaresttel való ismerkedés volt a cél. Imre is részt vett a kiránduláson. Az utcákat járó kirándulók egyszercsak észrevették, hogy Imre nincs, valahol lemaradhatott. Azonnal keresésére indultak. Egy mellékutcában cicát simogatva találták meg. Kérdőre vonták, dorgálták, ő erre rímekben válaszolt: „Bukarestben járkálva/ ráléptem egy macskára.” Majd köszönte, hogy keresték, saját bevallása szerint, nem talált volna a csoportra. Ezt is versben mondta el: „Egy sikátor, két zug utca/ innen Imre nem jutsz vissza.”
A születésekor szerzett károsodások megnehezítették az életét, gátlásokkal teli költőpálya volt az övé, de nagy hittel és lelkierővel tette a dolgát, „ősei telkén szépített”. „Magamnak hatalma vagyok,/ hitemben bízó emberibb, őseim telkén szépítek,/ ameddig erőmből telik.”
1989 decemberében halt meg, nem sokkal a forradalom előtt. 2023 február 14-én lett volna 87 éves.
