A futballról inkább a nagybátyámmal beszéltem, mert apám állandóan kritizált. A nagybátyám azt tanácsolta, hogy ha a Crișul hív, ne gondolkodjak, menjek.

– Mennyire volt jelen akkoriban a NAC legendája a hétköznapokban?
– Teljesen, az egész család szerette azt a csapatot, apám, nagyapám, keresztapám is minden meccsen ott volt, akkor is, amikor már ICO néven játszottak. Az is természetes volt számunkra, hogy amikor a Crișul lett az első számú csapata Váradnak, nekik szurkoltunk.

– Voltak akkoriban még grundok Váradon?
– A paprikagyár mögött volt egy nagy tér, ahol reggeltől estig pattogott a labda. Ha nem volt partner, egy közeli kert stabil fakerítésének rugdostam órákig a labdát. Az állandó gyakorlás sokat fejlesztett a technikámon.

– Jó tanuló volt?
– Igyekeztem rácáfolni arra az előítéletre, hogy a futballisták buták vagy műveletlenek. Sokat tanultam, pont azért is, mert nem akartam, hogy ezt mondják rólam. Amikor befejeztem a hetedik osztályt, a legjobb hírű gimnázium a Mogyorós volt – ma Ady Endre Líceum – és oda kerültem. Amikor később felvételiztem az egyetemre, első helyen jutottam be.

– Igaz, hogy egy osztályba járt Péter I. Zoltánnal?
– Igen, Zolival egy osztályba jártam, jól ismertem, nagyon jó kapcsolatunk volt. Remek közösséget alkottunk, mindenki vitte valamire az életben. Meg kell mondanom, nem csak a tanulmányok miatt választottam ezt az iskolát, nagyon tetszett egy lány, aki ide felvételizett, és úgy voltam vele, hogy én is megpróbálom. Fel is vettek, és nagyon szerettem ide járni.

Ezt a tanárok is becsülték. Volt több olyan tanár, aki szerette a focit, és néha az órákon is beszélgettünk róla. Akkoriban a tanárok többsége igazi hivatástudattal tanított.

– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára Nagyváradon? Mi az első, ami eszébe jut azokról az időkről?
– Szomorúság fog el, ha visszagondolok ennyi év távlatából. A vasárnapi ünnepi hangulatot soha nem felejtem el. Mindenki szépen felöltözött, apámmal először templomba mentünk, majd délután gesztenyepürét ettünk a központban. Sokszor már a templomban sem figyeltem, csak vártam, hogy vége legyen, és mehessünk.

– A szomorúságot az okozza, hogy ezek a helyek már megszűntek?
– Igen, sokszor nem is ismerem fel a régi utcákat.

Ehhez kellene valaki, mint egykor Petre Blajovic, az első titkár, aki fociőrült volt. Képzelje el, 1974-ben már válogatott játékosként egyszer csak megállt egy Mercedes Aradon a házunk előtt, kiszállt Blajovic, és azt mondta: „Pakoljon, megyünk Váradra. Mondja meg, kit tegyünk elnöknek, és megkapja, amit akar.” Most is kellene egy ilyen elszánt vezető, vagy legalább olyan, aki jó szakembereket tesz a megfelelő helyre. Megkértek, hogy legyek tiszteletbeli elnök három évvel ezelőtt, el is vállaltam Kulcsár Sanyi miatt, de őt lemondatták, nem kapta meg a szükséges támogatást. Pedig korrekt ember, kiváló focista volt, Várad büszke lehet rá.

– A város mely részén nőtt fel?
– Szőllősön, a Pece partján, a Beethoven utcában. Közel lakott Szűcs Árpi, felnéztem rá, mert már az első csapatban játszott. Hat évvel volt idősebb, remek jobb lába volt, külsővel fantasztikusan rúgta a labdát. A Steaua ellen két gólt is szerzett, amikor 2–2-t játszottak.

– Térjünk vissza a Crișulnál töltött időszakra.
– Jól ment a játék, megnyertük az osztályozót. A feljutás után a második évben a kiesés ellen küzdöttünk.

A nemrégiben elhunyt Szatmári Lajos többször is elengedett, de kétszer is kapufát lőttem, egyszer pedig a kapus védett. Vezettek 1–0-ra, kiegyenlítettem, de maradt az 1–1, és kiestünk. Az Augusztus 23 Stadionban egy órán át zokogtam a meccs után. Úgy éreztem, rajtam múlt a bennmaradás. Életem egyik legnagyobb traumája volt.

– Innen vezetett az út Aradra?
– Igen, Popovics Palival együtt mentünk az UTA-hoz, ami nagy kihívás volt, hiszen előző évben bajnokságot nyertek. Az aradiak éjszaka jöttek értünk, szó szerint elloptak Váradról. Én azonnal bekerültem az első csapatba, kiszorítottam Dembrovszky Ottót, aki rengeteg gólt lőtt.

Pali az első hetekben csak csereként lépett pályára, el is akart menni. Mondtam neki, várjon, és amikor végre bekerült a kezdőbe, onnantól nem lehetett kihagyni. Mindig mosolygok, ha eszembe jut, ahogy gyakran kérdezték tőle: „Mi a véleménye a politikáról?” Ő pedig csak ennyit mondott: „Nekem egy a politikám, szétrúgni a csatárt.”

– UTA-játékosként érkezett a válogatott-meghívó is?
– Igen. Még egy éve sem voltam Aradon, amikor Angelo Niculescu először behívott. Az első válogatott meccsemen a Fenerbahçe ellen játszottunk Isztambulban. Nem számított hivatalosnak, de 2–1-re nyertünk, mindkét gólt én szereztem. A másodikat huszonötről, Ilie Datcunak, akit Ceaușescu engedett ki, hogy külföldön játszhasson. A Feyenoord szeretett volna megszerezni, járták utánam Európát, filmezték a meccseimet.

Felajánlottak 60 ezer dollár aláíráspénzt és ugyanazt a fizetést, mint a többieknek, de szó sem lehetett arról, hogy kiengedjenek.

– A statisztikák szerint 21 válogatottsága van. Ez lehetett volna több is?
– Biztosan, ha Bukarestbe igazolok. Az edzések után nem tudtam, melyik kapun menjek ki, mert az egyik oldalon a Steaua, a másikon a Dinamo emberei vártak. Leültem mindkét klubbal tárgyalni, végül a Dinamóhoz húztam, mert ott jobbnak láttam a játékosállományt. Dumitrache például ragyogó csatár volt, kicsi termetű, de elképesztő ugrásokra képes. Meg is egyeztünk, lakás, minden biztosítva volt. Visszamentem Aradra a cuccaimért, de az aradiak megtudták, és megkérdezték, mit kérek, hogy maradjak. Elmondtam, ők pedig egy órán belül teljesítették. Így maradtam, tiszta véletleneken múlt.

– Volt egy súlyos sérülése is, ami majdnem derékba törte a pályafutását.
– A sérülés előtt szerdán játszottunk egy edzőmeccset a válogatottal a Rapid ellen Bukarestben, 9–0-ra nyertünk, nyolc gólt rúgtam Răducanunak. Kubala László, a spanyol válogatott szövetségi kapitánya is ott volt a lelátón. Madridban már az elejétől éreztem, hogy a spanyolok vadásznak rám. Többször brutálisan felrúgtak. A harmincadik percben középen kaptam labdát, hátulról érkezett Luis Capon. A stoplim a fűben volt, így nem engedett a lábam, és eltalálta a térdemet. Azonnal hányingerem lett, tudtam, hogy nagy a baj. Levittek, végül 1–1 lett a meccs, ami jó eredménynek számított. Ezután a skótokat kellett volna legyőzni Bukarestben, de az is 1–1 lett, így nem jutottunk ki az Európa-bajnokságra. Megoperáltak, de a térdem továbbra is bedagadt.

Amikor Blajovic Aradról elhozott, megkérdezte, milyen játékosokat hívjunk. Mondtam neki: Naom, Bigan, Gergely. Mind miattam jöttek Váradra. Bigan gyors, de kissé labilis játékos volt. Nagyon jó csapat állt össze, minden meccsünkre húszezer ember jött ki. Egy évig csak pénteken tudtam edzeni, amikor lelohadt a lábam, vasárnap pedig játszottam. A második műtétem után alig négy héttel már Krajova ellen kellett pályára lépnem, mert azt mondták, jelenlétem erőt ad a csapatnak. Végül rábeszéltek, bár nehezteltem emiatt.

– Mi lett a vége?
– Egy-nullra vertük a Krajovát, én szereztem a győztes gólt, és megkaptam, milyen jó, hogy játszottam. A második műtét után fokozatosan feljavultam, 1976 és 1978 között játszottam talán a legjobban, mégis ritkábban hívtak a válogatottba. Németország ellen Temesváron ismét betaláltam, de a 87. percben kiegyenlítettek. Emlékezetes maradt egy 1972-es, 3–3-as döntetlen az olaszokkal is, ahol az utolsó percekben kapufát fejeltem. Akkoriban szerintem a román válogatott a legerősebb volt, Dobrin, Lucescu, Dinu és Dumitru mind remek játékosok voltak. Lucescu nem a legjobb, de a legmotiválóbb játékos volt, nem véletlenül lett csapatkapitány. Később Zürichben, már a Besiktas edzőjeként találkoztunk újra, nagy örömmel és közös fotóval.

– Meglehetősen kevés videófelvétel maradt önről. Keresgéltem, de tényleg alig találni. Melyik volt a legjobb meccse?
– Van egy, amit nagyon szeretnék újra látni, 1982-ben 4–1-re vertük a Steauát, óriási meccs volt. Azt a találkozót a tévé is közvetítette, de azóta nem találom sehol a felvételeket. Amikor feljutottunk az A-divízióba, az első hazai meccsünk Vásárhely ellen volt, és 4–0-ra nyertünk. Több jó meccsem is volt, nehéz választani.

– Fiatalabb olvasóink, akik nem láthatták játszani, hogyan képzeljék el önt játékosként?
– Nekem a foci sosem küzdősport volt, hanem játék. Élveztem minden percét, ez az utcai fociból, a grundról jött.

– Még nem járt a pályafutása végén, mégis Érmihályfalvára igazolt a harmadosztályba. Hogy történt ez?
– A B-osztályban szerepeltünk a Bihar FC-vel, volt egy meccsünk az Înfrățireával, vezettünk is, rúgtam egy gólt, aztán kiegyenlítettek. Jött a pletyka, hogy eladtam a meccset. Holott teljesen mindegy volt az eredmény, egyik csapat sem a kiesésért vagy a bajnoki címért küzdött. Ideges lettem, mert ha nem nyertünk, mindig rám húzták a vizes lepedőt. Egy gyűlésen felálltam és bejelentettem, hogy befejeztem a piros-kékekkel.

– És pont akkor jött a mihályfalvi lehetőség?
– Igen, Szűcs Árpit akkor vitték oda edzőnek. A mihályfalvi vezetők szívvel-lélekkel a foci mellett voltak. Mondták, menjek hozzájuk. Hat-hét hónapot játszottam ott, minden meccsen rúgtam három-négy gólt, és úgy bántak velem, hogy szinte mindent megkaptam, amit csak el tudtam képzelni.

– Úgy hallottam, legendásan jó dolguk volt a játékosoknak.
– Ahány gólt rúgtam, annyi méter kolbászt kaptam, gyümölcsöt, konzerveket, amit csak el lehet képzelni. Apósom mondta egyszer, hogy mennyire szereti a malachúst, én Mihályfalván szóltam az intézőnek, hogy vennék egy malacot. Nem szólt semmit. Edzés után megyek a kocsihoz, hát ott van a csomagtartóban egy szépen megtisztított, feldolgozott malac. Csak úgy odarakták, ajándékba. Ezek olyan dolgok voltak, amiket nem lehet pénzben kifejezni, abban az időben, amikor alig volt élelem, engem mindennel elláttak.

– A ’80-as évek Romániájában, élsportolóként mennyire érezte a mindennapi nélkülözést?
– Mindennap szembejött, ezt nem lehetett kicselezni.

– Az ország elhagyására mi késztette?
– A Dinamo ellen egy nagyon fontos meccsünk következett, ők vezették a tabellát. Edzőtáborban voltunk, a Rhédey-kerti pálya mellett, az új párthotelben. Este Romică Pașcu, az intéző, aki később elnök is lett, hívott magához. Kimentünk a hotelből, a pálya felé mentünk, ahol egy Mercedes állt az árnyékban. Odaléptünk, kinyitották az ajtót, és beszálltam. Ott volt bent a legnagyobb szekus főnök, miniszter. Elmondta, hogy szeretnék elkerülni az előző évben történteket, így ha tudom a dolgom, akkor nem gördítenek akadályt az országból való távozásom elé. Egy évvel korábban kettő-kettőt játszottunk a Dinamóval, utána nagy botrány tört ki, a szurkolókat meg is verték a rendőrök.

– Mi történt pontosan?
– Meg volt egyezve a döntetlenben a két csapat, és mi vezettünk 2–1-re a 80. percben. A kapusunk, Miroslav Vidac fel akart venni egy labdát, de a lába között beesett. Ez a közönségnek nagyon gyanús volt, hogy valami nincs rendben. Pedig véletlen volt, nem szándékos. Elkezdtek üvegeket dobálni a pályára, a zöld gyepet alig lehetett látni az üvegek miatt. A bíró sem tudta, mit tegyen, mert ő is tudott a megállapodásról, gondolta, lesz egy nyugodt meccse. Ez volt az előzmény.

– Egy évvel később arra kérték, adják oda a meccset?
– Igen és ettől is tették függővé, hogy kapok-e útlevelet. Mondtam, hogy ezt én nem kérhetem a srácoktól, oda lenne a tekintélyem. A vége az lett, hogy nagyon megvertük a Dinamót, 4–0 vagy 4–1 lett, Mitru Ile három gólt rúgott. Őt Belényesből hoztuk. Csodálatosan fedezte a labdát, az ellenfelet nem engedte a közelébe. Ma mindenki ilyen játékosokat keres.

A lányunkat viszont nem engedték ki, hétéves volt akkor, de tíz hónappal később a németek kihozták őt is. Borzalmas időszak volt, szerencsére anyósomék vigyáztak a gyermekre.

– A németekről úgy tartják, hogy nem túl barátságosak az idegenből érkezettekkel, leszámítva persze a mostani Willkommenskultur-időszakot.
– Mi nem is számítottunk különösebben semmire, de szenzációsan fogadtak bennünket. A nagyapám német származású volt, Kölnben dolgozott. Ez sokat segített, az állampolgárságot is emiatt tudtuk hamarabb intézni. Spätaussiedlernek hívják a hozzánk hasonlókat, későn érkezőnek.

– Milyen csapat volt ez a VfL Schorndorf?
– Erős középcsapat, ötödik ligában szerepeltünk, de a németeknél 12 osztály van, engem meglepett, mennyire nívós a színvonal. Háromszor lettem gólkirály és nagyon megbecsültek. Egészen 42 éves koromig futballoztam, és utána sem akartak elengedni. Volt egy emlékezetes meccsünk is a Korb nevű település csapata ellen, akiket akkor Ralf Rangnick edzett. Ő ma az osztrák válogatott szövetségi kapitánya, de korábban irányította a Manchester Unitedet is. Egy elmaradt mérkőzést pótoltunk szerdán, 4–0-ra nyertünk, én három gólt rúgtam, az egyiket tizenegyesből, középre. Rangnick is ott volt a lelátón, mert kíváncsi volt a játékunkra. Később náluk játszottunk, és már az elején 1–0-ra vezettünk, amikor újra tizenegyest kaptunk. Ralf szólhatott a kapusnak, hogy előzőleg középre rúgtam, mert ott várta a labdát. Még gúnyos mozdulatot is tett felém. Ez annyira felidegesített, hogy minden erőmet beleadtam. Végül három gólig jutottam, 3–1-re nyertünk, és minden gól után visszaadtam a kölcsönt mutogatás terén. A meccs után odajött hozzám Rangnick, és azt mondta, még nem látott ilyet.

Gyakran leálltunk lábteniszezni, amit nagyon komolyan vett, de mindig megvertem, mert a labdákat rendre a gyengébbik, jobb lábára adtam. Közben edző is lettem, Kölnben elvégeztem a legmagasabb szintű edzői főiskolát, ami hét hónapig tartott. Ez óriási kihívás volt, reggel nyolctól este hatig tartott a program, edzésekkel, elmélettel, anatómiával, mindennel együtt. Évfolyamtársam volt például Toni Schumacher, a híres kapus, vagy Charly Körbel, a Frankfurt ikonja. Ez életem legnagyobb szakmai élménye volt.

– Gondolkodott azon, hogy hazatérjen Váradra?
– Szeretek Németországban élni, velem mindig mindenki korrekt volt, így komolyabban nem tevődött fel ez a lehetőség. A feleségem nagyon szeret politizálni, én kevésbé. Az életet nem a politika határozza meg, főleg, hogy a valódi történéseknek csak a töredékét látjuk.

A pénzhajsza eluralkodott, és már szinte nem találni olyan embert, akiben teljesen megbízhatunk. Sokszor még a saját testvéredben sem. A régi családi összetartás szinte eltűnt, mindenki csak a saját céljait hajtja. Ettől még amilyen gyakran csak tehetem, hazalátogatok, mert itt születtem, és szép időket éltem meg Nagyváradon.