Elmesélte, hogy eredetileg beszélgetésre számított, csak a terembe benézve látta meg, hogy mindössze egyetlen szék várja, vagyis ezúttal egyedül kell majd „beszélgetnie magával”. Hozzátette, ezzel sincs nagy bajban, bár egyéni sportágban versenyzett, a ringben mindig volt partnere, akivel ide-oda lehetett osztani a pofonokat.

Kovács István felidézte kőbányai gyerekkorát, színészi álmait, majd azt is, hogyan sodródott végül az ökölvívás felé. Nem hallgatta el, hogy kezdetben egyáltalán nem látszott biztosnak a sportkarrier. A családi háttér ugyan erősen kötődött a bokszhoz, őt mégsem ez vonzotta elsőként. Sőt, gyerekként keresztszemes hímző szakkörbe is járt, amiről a közönség derültségére megjegyezte, hogy komoly eredményei voltak benne, ráadásul jó helynek bizonyult, mert sok lány járt oda, ő pedig egyedüli fiúként vett részt a foglalkozásokon.

Az ökölvíváshoz végül egy barátján keresztül került közel, aki nem mert egyedül bemenni a bokszterembe. Kokó a Gyömrői úti teremben érezte meg először azt a világot, amely később az életét meghatározta. A terem szagát, az izzadság, a fájdalom, a vér és a munka keverékét ma is különös szeretettel idézte fel. Mint mondta, sokan talán kellemetlennek érzik az izzadság, a munka és a fájdalom keverékét, neki azonban ennél jobb „parfüm” nem létezett.

Kiemelte, hogy az 1992-es barcelonai olimpia előtt toronymagas esélyesnek tartották, de a bronzérem után nagy csalódásként élte meg a szereplését. Huszonkét évesen nem tudta kezelni az olimpiai nyomást, a verseny után pedig néhány hónap alatt lelkileg és anyagilag is padlóra került. A fordulatot edzője, Szántó Imre, Öcsi bácsi hozta el, aki leültette, és visszaterelte arra az útra, amely végül az 1996-os atlantai olimpiai aranyig vezetett.

Kokó elmesélte, hogy az olimpiai felkészülés hajrájában egyszer késve érkezett edzésre, fáradtan és idegileg kimerülten visszaszólt edzőjének, aki erre azonnal elküldte a teremből. Kokó összepakolni indult, de a folyosón egy fotelben elaludt. Amikor órákkal később felébredt, Öcsi bácsi ott ült vele szemben, cigarettacsikkekkel maga körül, és csak annyit kérdezett tőle, megcsinálják-e az edzést. Aznap este külön, kettesben végezték el ugyanazt a munkát, amelyet a többiek korábban. Kokó szerint ez a történet mindent elmond arról a különleges szövetségről, amely közte és edzője között kialakult.

A közönség különösen élvezte azokat az anekdotákat, amelyekben Kokó a magyar ökölvívás sajátos figuráit idézte meg. Szó esett Szikora Istvánról, ismertebb nevén Bunyós Pityuról is, aki a barcelonai olimpiára úgy jutott ki, hogy egy kvalifikációs tornán a sorsolás is a kezére játszott. Kokó humorral mesélte el, hogyan próbálta Szikora elkerülni az edzőtábort azzal, hogy Göncz Árpád személyes testőrének adta ki magát. A történet az olimpiai faluban ért véget, amikor az akkori köztársasági elnök megérkezett, Szikorát odatolták hozzá, Göncz Árpád pedig csak annyit kérdezett, hogy „hát te ki vagy?”. A teremben nagy nevetés fogadta a sztorit, amely jól mutatta az előadás könnyed, anekdotázó hangulatát.

Beszélt arról, hogy a sportban a tehetség önmagában kevés, és hogy a vereség sokszor fontosabb tanító, mint a győzelem. Az atlantai olimpiai sikert már nem a barcelonaihoz hasonló lelkiállapotban élte meg. Mint mondta, 1996-ban nem az olimpiára ment, hanem egy sportversenyre, és tudatosan kizárt mindent, ami elvehette volna a fókuszát. A cél nem az volt, hogy megélje az olimpia hangulatát, hanem hogy elvégezze azt a munkát, amelyre éveken át készült.

Az olimpiai arany után Kokó nem zárta le a ringben töltött éveket. Felidézte, hogy az amatőr pályafutás végén a profi ökölvívás világa eleinte számára is ismeretlen terep volt, hiszen a korábbi rendszerben erről Magyarországon alig lehetett hallani. A németországi Universum Box-Promotionnél azonban új fejezet kezdődött az életében, a profi karrier pedig nemcsak sportolóként, hanem médiaszereplőként is országosan ismert arccá tette. Kokó szerint azokban az években a televíziós ökölvívógálák idején szinte kiürültek az utcák Magyarországon, a nézők pedig hétről hétre követték az ő, Erdei Zsolt, Kótai Mihály vagy Balzsay Károly mérkőzéseit.

A közönség kérdéseire válaszolva a Sztárbox kulisszái is szóba kerültek. Kokó elmesélte, hogy a műsor ötletét a német televízióban látott celebökölvívás adta, majd az RTL-nél 2004-ben el is indult a magyar változat. Húsz év után a formátum új lendületet kapott, immár tornaszerű lebonyolításban tért vissza, és Kokó szerint éppen ez adott neki új súlyt. A műsor ma is jelentős nézői érdeklődést vált ki, miközben a bokszot olyan közönséghez is közelebb viszi, amely korábban nem feltétlenül követte a sportágat.

Az előadás végén az is szóba került, hogy Kokó ma sem szakadt el a sporttól, csak a versenyzés formája változott meg körülötte. Az ökölvívás után a triatlonban talált új kihívást, amely egészen másfajta felkészülést, állóképességet és türelmet kíván, mint a boksz. Erről is öniróniával beszélt, miközben érzékeltette, hogy számára a mozgás ma már nem kizárólag eredményekről és címekről szól, hanem életformáról, fegyelemről és új célok kereséséről.

A Ringen kívül derűvel, önkritikával és élettapasztalattal teli este volt, amelyben a fantasztikus pályafutás nagy pillanatai mögül az ember is előlépett a közel kétórás előadás során. Kovács István a sikertörténet természetes részeként beszélt a kudarcokról, a rossz döntésekről és a nehéz újrakezdésekről is,