Tóth Gábor
Marius Hristescu volt az est karmestere, a krajovai filharmonikusok dirigense egyben diplomás zeneszerző, ő volt zenekari hangszerelője is a megszólaltatott darabok többségének, valamint két, népzenéből továbbgondolt szimfonikus miniatúra alkotója. Két énekes szólista is közreműködött, bár nem árt tudni, hogy ettől még egy koncert nem lesz műfajilag vokál-szimfonikus, ahogyan azt a filharmónia előzetesen hirdette. Egyikük Ana Maria Donose a jászvásári operától, másikuk a román népzenei műfaj egyik közismert előadója, mondhatni ikonikus sztárja, Dinu Iancu-Sălăjanu – a közönség összetételét nézve talán utóbbi miatt jöttek el a legtöbben. Mikrofonos éneklés volt, az akusztikus szimfonikusok előtt, ez valljuk be, nem túl szakmai, inkább snassz.
Az elhangzó repertoárról már írtunk egy előzetesben részletesen, két kivétellel tartotta magát a filharmónia ahhoz az előre meghirdetett 16 műsorszámhoz, melyek többsége ezúttal román népzenei alapú volt. A román nemzeti himnusz zenekari (tehát nem énekelt) hangjaival indult az est, kis idő kellett a felismeréshez, de részletekben hamar felállt a publikum. A további programon nincs nagyon mit sorolni-ragozni, korábban megtettük, dokumentáltuk a Săracă inima mea, Mociriță, Bun îi vinu’ ghiurghiuliu, Lume, lume, Mărie și Mărioară remekműveket és más társaikat. Ez volt tehát a filharmónia mostani választása, ismét egy műsorkísérlet valami beengedésére, aminek többen örülnek, mások nem, megint másokat meg egyszerűen nem is érdekel.
Telt ház volt a filharmóniában péntek este, de úgy, hogy a szimfonikus koncertek megszokott közönségéből személy szerint szinte senkit sem láttam a nézőtéren, tehát teljesen kicserélődött erre az alkalomra a publikum. Ez lényeges, mert egyben azt is jelenti, hogy a román ajkú hűségesebb koncertlátogatók közül sem jött el szinte senki a nemzeti népzenei alkalomra. Talán nem ártana e tekintetben átgondolni, hogy érdemes-e ilyen repertoárt beépíteni az évadba, és ezzel tiszteletlenül (még szépen mondjuk) kizárni egy tekintélyes, úgymond bérletes, komolyzenét kedvelő publikumot, vagy inkább évadon kívülre kellene-e helyezni az effajta műsort, hiszen igen nagy tévedés azt hinni, avagy intenzíven megpróbálni elhitetni, hogy mondjuk itt Nagyváradon is Krajován lennénk.
Zeneileg sincs igazán mit mondani, nagyjából két mű volt a tizenhatból, ami egy filharmóniához méltó művészi értéket képviselhet, Marțian Negrea Tarantellája és Eduard Caudella Olteanca operanyitánya. Előbbi (egy a Nyugati szigethegység ihlette tájfestő szvit zárótétele) volt már itt műsoron nemrégiben, utóbbit még nem hallottam Váradon, de szintén kellemes, egészséges klasszikus tartású meglepetésnek bizonyult. Ami még ugyancsak pozitívum, hogy Hristescu igen tisztességes hangszerelő és zeneszerző, lágyan fűzi az illő hagyományt a szimfonikus hangzással. Akadt azért néhány könnyűzeneibb pillanat is, ezeket a kortárs moldovai Eugen Doga nosztalgikus muzsikája képviselte. Azok kedvéért mondjuk, akik nem jöttek el fültanúnak az importált Krajovára: ütemes vastaps kísérte a Treceți batalioanele române Carpații című alkotást, valamint álló vastaps fogadta a zárásban felhangzó, majd ráadásban is újrajátszott Hai să-ntindem hora mare címűt. Ünnepi külsőségekről szólva – mert ezek is voltak – piros–sárga–kék megvilágítású volt a filharmónia utca felőli homlokzata, ahogyan diszkréten a beltéri fény is ugyanilyen hármas osztatú volt, tehát aminek kellett, annak megadták a módját. A zenekarnak nagyjából a fele nemzeti színű piros–sárga–kék kokárdát viselt, ami még ebből kicsit meglepő, hogy több magyar ajkú kollégának mellén is láttam ezt kitűzve – ki tudja, barátságból/szolidaritásból-e, vagy pedig aki nem lép egyszerre nem kap rétest estére alapon…
