József Attila Nem emel föl című költeményéből idézett egy versszakot beszédében Szabó Ervin római katolikus plébános, melyet a költő balatonszárszói otthonában írt, amikor már nem sok volt hátra az életéből. Mint mondta, ezek a verssorok jutottak az eszébe, amikor Koncsek Vadnai Zita halálhíréről értesült.

Ő egy olyan hivatásnak élt, mely szeretetet adott. Akár a gyermekvédelemben dolgozott, akár idősek közt, át kellett ölelnie azt a személyt, aki a gondjaira volt bízva. Éreztette vele: nincs egyedül – fogalmazott a tisztelendő.

Szabó Ervin felelevenítette ezután, hogy néhány éve felkereste őt a Barátok templomában egy család azzal a kéréssel, segítsen neki abban, hogy a nagymamát elhelyezzék egy idősotthonban. Végigjárta az illetékes intézményeket, de sajnos mindenhol várólisták voltak. Amikor azonban meglátogatta Koncsek Zitát, néhány perc múlva azt a választ kapta tőle: „Atya, holnap jöhet a néni!”, majd hozzátette: „Itt egy emberről van szó”. Ez is azt bizonyítja, hogy Koncsek Zita nem „ügyként” kezelte a hozzá fordulókat, hanem „emberként” – hangsúlyozta Szabó Ervin.

Arról is beszélt a plébános: Isten egyik legnagyobb ajándéka, hogy tudjuk, vándorok vagyunk mindannyian a bölcsőtől a sírig, és földi pályafutásunk egyszer véget, de kérdéses, hogy hol és mikor. Koncsek Zitának ez a vándorútja most véget ért, de legyünk hálások azért, hogy ismertük őt, hogy köztünk élt. Az pedig, hogy olyan sokan vettek részt a gyászszertartáson, arra is int bennünket, hogy felelősek is vagyunk azért, hogy imádkozzunk az ő lelki üdvéért.

„A római katolikus egyházban a hamvazószerdai szertartáson elhangzik egy mondat: