Pikó Stefánia
A túlélés határai – az erdélyi magyar szociológia 1945 után címmel, román nyelven jelent meg kötete dr. Székedi Leventének, amelyet nemrég mutattak be a Partiumi Keresztény Egyetem amfiteátrumában. A szociológussal és egyetemi adjunktussal dr. Plainer Zsuzsa, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója beszélgetett.
A Limitele Supravieţuirii – sociologia maghiară din Transilvania după 1945 a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2021-ben, a szerző doktori dolgozatának nyomán, amelynek témavezetője a román szociológia és ezen belül a Gusti-iskola itthon és nemzetközi téren is méltán elismert kutatója, dr. Rostás Zoltán egyetemi professzor volt. A munkát a Bukaresti Egyetem Szociológia Doktori Iskolájának a keretében végezték. A kötet szerzője társadalomtörténeti-mikroszociológiai perspektívából elemzi a romániai magyar szociológia második világháború utáni első két évtizedét, a sztálinizmust megelőző viszonylagos szabadságot, a szociológia száműzetésének az időszakát, valamint a tudományág lassú és viszontagságos, korlátozott rehabilitációját.
Dr. Plainer Zsuzsa elmondta, ezt az igazán sajátos tematikájú könyvet azért tartja fontosnak, mert „van egy olyan meggyőződés a kilencven utáni szociológiai gondolkodásban, hogy ami kilencven előtt történik a szakmában, az nem volt rendben, nem volt eléggé korszerű és szakszerű, és nem is igazán kell vele foglalkozni”. Székedi Levente új kötetének, kutatásainak egyik alapvetése ezzel szemben, hogy bizony, volt valami. A kutatóintézet vezetője az első kérdések között feltette, milyen volt a két világháború közötti időszak, milyen volt a negyvenes években, vagy pontosabban 1944-ben a szociológiai gondolkodás kezdete, ugyanakkor szóba hozta Dimitrie Gusti (1880–1955) román szociológus nevét, akinek szakmai jelentőségéről kérdezte a kötet szerzőjét. Megemlítette ugyanakkor: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a kisebbségi magyar történeti útvonal sosem ér össze a román világgal, szakmaisággal, eszmetörténettel stb., a szociológia története azonban rácáfol erre. „Dimitrie Gusti a romániai szociológiai gondolkodásnak a legjelentősebb alakja, ez kétségtelen” – kezdte mondandóját a szerző. Megtudtuk, a két világháború között Romániában volt a legfontosabb szociológiai iskola és szociológiai mozgalom. A Gusti által létrehozott mozgalomnak a végső célja az volt, hogy egy jobb országot építsenek. „Ő ebben az időszakban, és még a 19. század végén is egyébként, a szociológusoknak a zöme enyhén messiánisztikus volt. Hitt abban, hogy fel lehet építeni egy jobb társadalmat. Én ma is úgy gondolom, hogy a szociológiában ez egy fontos elem, csak ma már erről nem szabad beszélni” – fogalmazott Székedi, majd összefoglalta Gusti gondolkodásának alapját: „a szociológia a politika szolgálatában áll, mert kutat, de ezt mind az etika mentén teszi”. A szociológus felidézte, Gusti és csapatai rengeteg falukutatást végeztek, és olyan, teljesen eltérő értékrendű embereket hozott össze a kutatásban, akiket más körülmények között soha nem tudnánk elképzelni. Gusti amellett, hogy dokumentálta a szociológiai kutatásokat, sokat beszélt is róla az embereknek, például a rádióban.
Az első világháború után Erdélyben útkeresés zajlott. „Volt, aki úgy gondolta, hogy innen el kell menni, volt, aki úgy, hogy itt meg lehet élni, de csak sanyarogva. Volt olyan, aki úgy próbálta feltalálni a sajátos erdélyiséget a tudományos kutatásban is, hogy kereste azokat a transzszilván gyökereket, amelyeket Kós Károlynál is látunk, ebben pedig benne van az is, hogy nyitni kell a román tudomány felé, és hogy lehet tanulni a román tudománytól, a román szociológusoktól. Lehet, hogy nekünk mások a céljaink, lehet, hogy mi is fejleszteni akarjuk a magyar falut Erdélyben, azért, hogy megmaradjon a magyarság – nem azért, hogy nagy, erős román nemzetállamunk legyen, de ugyanazok a módszerek: meg akarjuk ismerni a falut, segíteni akarunk a falun” – magyarázta Székedi, hogyan kapcsolódik a falukutatáshoz a romániai magyar szociológia. Hozzátette, hogy egy darabig jól működtek a közös, román– magyar falukutatások, de idővel egyre kevesebb teret nyújtott ennek a politikum, hiszen sem a román, sem a magyar politikum nem nézte ezt túl jó szemmel.
Dr. Plainer Zsuzsa hozzáfűzte, a történet erősen transzetnikus: Dimitrie Gusti hatására jelentős társadalomkutatóvá vált az erdélyi magyar Venczel József, „kvázi” a tanítványaként következett Ion Aluaş, az ő tanítványa pedig Horváth István volt, aki a kötet szerzőjének és beszélgetőtársának is tanára volt, ugyanakkor annak az intézetnek az igazgatója, amely a könyvet is megjelentette.
A továbbiakban dr. Székedi Levente az 1944 és 1947 közötti, nagyon fontos korszakot említette. „Amit mi sokszor törésként élünk meg, az nem mindig törés. (…) A háttérben lévő folyamatok megvannak, csak visszahúzódnak. Van diszkontinuitás, de mellette van valamilyen kontinuitás. Ha nem lehet kimondani azt, hogy szociológia, akkor majd egy kicsit másképp beszélünk róla” – fogalmazott a kutató. Ebben az időszakban úgy tűnt, nemcsak, hogy beszélni lehet a szociológiáról, hanem ez lesz az, ami az új társadalmat megalapozza, tehát meglesz az értelme, amiről korábban beszéltek – mondta. Rengeteg kezdeményezés, kiváló kutatás történt ebben az időszakban, amelyeknek egy részét ma is el lehet olvasni, fel lehet dolgozni, derült ki. Aztán hirtelen negatív változások lavinája indult el…
A beszélgetés során a téma számos egyéb, izgalmas alfejezetét boncolgatták, majd néhány példányt kínáltak fel az említett kiadványból, és azt is elmondták, hogy a kötetet nemsokára Kolozsváron is bemutatják, román nyelven, a bemutatót pedig Marius Lazăr fogja tartani, aki szintén Ion Aluaş tanítványa volt.
