A rendezvény a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban folytatódott, ahol Szilágyi Zsolt, az Európai Szabad Szövetség (EFA) és az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform alelnöke köszöntötte a szép számú közönséget és az előadókat. Köszöntötte Illés Pál Attilát, a Wacław Felczak Alapítvány igazgatóját, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatóját, Zobolyák Róbertet, a Felczak Alapítvány igazgatóhelyettesét, Fleisz János nagyváradi történészt és Nagy József Barnát, a Magyar Polgári Egyesület vezetőjét, a rendezvény szervezőjét.

Szilágyi Zsolt rövid felvezetőjében arról beszélt, hogy „a lengyel nemzetről talán többet tudunk, mint amennyire ismerjük őket. A mai előadások arra szolgálnak, hogy jobban megismerjük a lengyeleket, politikai törekvéseiket, erdélyi jelenlétüknek történelmét”.

A folytatásban a Váradi Dalnokok adtak elő néhány 1848-as katonanótát, majd ráadásnak magyar nyelven egy lengyel népdalt is. Márkus Zoltán kántor, karnagy, a Dalnokok vezetője elmondta, hogy ennek a népdalnak a dallama sokak számára ismerős lehet Frédéric Chopin lengyel zeneszerző munkásságából, hiszen Chopin ezt a népdalt, de sok más lengyel népdalt is feldolgozott világhírű zenéiben.

Első előadóként Illés Pál Attila, a Wacław Felczak Alapítvány igazgatója, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója tartott előadást A külpolitika lengyel víziója és a lengyel regionális együttműködés elképzelései címmel.

Mint elmondta, bármilyen politikai átalakulások voltak, vannak Magyarországon vagy Lengyelországban, bármilyen politikai irányzat is van hatalmon, a lengyel–magyar barátság mindig időszerű és mindig élő kapcsolat van a két nemzet között. Mint elmondta, nagyon leegyszerűsítve, a lengyel nemzet külpolitikáját mindig az határozta meg, hogyan tud az oroszok és a németek között megmaradni a lengyel nemzet, illetve hogyan tud akár e két nemzettel szemben is érvényt szerezni saját elképzeléseinek.

Az előadó röviden felvázolta Józef Klemens Piłsudski politikáját is. A lengyel államfő volt az, aki nagyon sokat tett azért, hogy 1918-ban Lengyelország visszanyerte állami létét. A politikus, aki európai szinten is nagy tekintéllyel és befolyással bírt, minden eszközzel azon dolgozott a későbbiekben is, hogy megerősítse a lengyel államiságot.

Az előadás végén Illés Pál Attila a lengyel aktuálpolitika helyét és szerepét is felvázolta az európai politikai csatározásokban.

Következő előadóként Fleisz János nagyváradi történész beszélt röviden Rulikowski Kázmérról, majd Láhner György vezérőrnagy, a magyar hadiipar irányítója című kötetét is bemutatta a közönségnek. Mint elmondta, kevesen tudják, hogy

Az előadó röviden bemutatta a lengyel szabadságharcos életét, illetve emlékezetét. Mint elmondta, a vértanú lengyel tisztre mindig nagy szeretettel emlékezett a nagyváradi magyarság, a temetőhöz vezető forgalmas, nagy utcát is róla nevezték el.

Röviden a tavaly megjelent, Láhner György életét bemutató kötetéről is szólt. Fleisz János megjegyezte, hogy Láhner György életét a nagyváradi magyarság nem ismeri kellőképen, szinte semmiféle kultusza nincs a városban az aradi vértanúnak. Ez azért is érthetetlen, mert Láhner György vezérőrnagy volt a szabadságharcban a hadiipar irányítója vezetője. 1849 januárjában, a csikorgó hidegben költöztették Budapestről Nagyváradra a hadigyártást. Mivel vasút csal Szolnokig volt, többszáz szekérrel kellett a nagyváradi várba hordani a gyártáshoz szükséges felszereléseket. Láhner György nemcsak a Nagyváradra való átköltözést szervezte meg, de rövid időn belül a nagyváradi hadigyárat is, ahol ágyúkat, puskákat, lőszert, puskaport és sok más hadi eszközt is gyártottak. 1849 tavaszára mintegy ezer ember dolgozott a hadiiparban, ennyi ipari, vagy gyári munkás majd csak az 1960-as években dolgozott egy helyen újra Nagyváradon.

Utolsó előadóként Seres Attila, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa tartotta meg Lengyel katolikusok Erdélyben a két világháború között – Márton Áron és a lupényi egyházközség ügye (1938–1939) című előadását.

Mint elmondta, Dél-Erdélyben, a Zsil völgyében az 1870-es évek után egyre több bányát nyitottak. Mivel helyben nem voltak képzett bányamunkások, ezért a Monarchia más tájairól telepítettek ide munkásokat. A négy nagy bányavárosba, Petrozsényba, Lupényba, Petrillába és Vulkánba érkeztek a lengyel bányászok, leginkább Galícia vidékéről. Az első lengyel csoport 1891-ben költözött Lupényba. Később ebben a városban éltek a legtöbben, az 1900-as évek elején közel ezer főt tett ki a lengyel közösség. A többi lakostól teljesen elzárkózva, saját negyedben éltek, szinte alig házasodtak más közösségek tagjaival, saját iskolát építettek maguknak. Mivel mindannyian katolikusok voltak, a lupényi katolikus templomba jártak. A konfliktusok is egyházi vonalon alakultak ki, illetve a lengyel iskola megalapítása váltotta ki azokat, hiszen 95 lengyel gyerek hagyta ott a katolikus iskolát, és ment át a lengyel iskolába. A konfliktusban Márton Áron püspök igyekezett a lehető legjobban eljárni, többször találkozott a lengyel közösség vezetőivel, barátság is szövődött közöttük, így a lengyelek és az egyházközség ügye a hetente végzett lengyel nyelvű mise megtartásával megoldódott.