Kiss Törék Ildikó: „1980. április 1-től szólt a kinevezésem. Mikor a megyei kulturális bizottság néhány nappal előtte berendelt és közölte a határozatot, időt kértem. Nem adtak. Ha akarja, ha nem, maga lesz a »főnök«. Így. Emlékszem, beültem a sötét nézőtérre, a függöny feletti évszámokat néztem, és éreztem, hogy a múlt öröksége kötelez. Kilenc és fél év után, 1989 szeptemberében mondtam le.

Mit emelhetnék ki röviden? Megsokszoroztuk a nézőszámot és az előadások számát, sok fiatal színészt szerződtettünk, megpróbáltunk olyan repertoárt kialakítani, amely sok nézőt hívhat a teátrumba. Nemcsak Nagyváradban gondolkodtunk, hanem a megyében és egész Erdélyben. Jártuk is rendesen a vidéket, turnéztunk évadonként legalább négyszer-ötször a Székelyföldön, és a telt házak komoly pénzügyi sikert is jelentettek.

Ez fontos volt akkor, mert a színházakat mint felesleges és veszélyes tereket, szerették volna bezáratni. A repertoárt sem volt könnyű kialakítani. Szigorú előírások voltak, 80 százalékban csak hazai darabokat lehetett játszani. Akkor került sor a Csurka István-sorozatra, akit váradi származása miatt hazai szerzőnek prezentáltunk, akárcsak a szalontai születésű Zilahy Lajost, akinek szintén sorozatban mutattuk be a darabjait. De nagy siker volt a Szabó Ódzsa-rendezte Tamási Áron-darab, az Ősvigasztalás, amellyel 1983-ban Budapestre is eljutottunk, a háború után először.

Hazai magyar szerzők közül Sütő András, Méhes György szerepelt többször a repertoárban, a klasszikusok közül Molière, Machiavelli, Csehov, Shakespeare. Gyermekeknek szóló produkciókat is bemutattunk, és nagyon sok stúdió-előadást.
A párhuzamos szereposztásokkal és a stúdió-előadásokkal tudtuk növelni az előadásszámot. Volt olyan vasárnap nemegyszer, mikor két különböző darab turnéján négy előadás, a váradi színpadon pedig egy ötödik szerepelt az egyetlen társulat
játéka által.

Szép és nehéz esztendők voltak, minden bemutatóért meg kellett küzdenünk a szocialista ideológia helyi és országos potentátjaival. Nem adtak pénzt szinte semmire, és mégis, az akkori telt házas nézőterek, a színpad – mint az anyanyelv őrzője – iránti szeretet kárpótolt a fűtetlen termekért, a lerobbant autóbuszokért, az állandó utazásokért. Valami láthatatlan varázs egymás felé terelte a játszó személyeket és nézőiket, megteremtve a minden esti megújulás csodáját. A ma már 125 éves épületben talán egy kicsit a maradandóság reményét.”

Hajdu Géza: „A 125 évből, amit a színház maga mögött tudhat, én ötvenötöt tölthettem el itt, és még mindig játszom. Két év híján nyolc évig vezettem a színházat, ez életem legszebb, egyben legstresszesebb periódusa volt. 1989. december 26-án szavaztuk meg az átállást. Nem voltunk követelőzők, pedig akár szét is válhattunk volna a román társulattól. Más színházakban próbálkoztak ezzel, többnyire sikertelenül. Mi akkor egy hármas vezetést választottunk: Nagy Béla, Miske László és jómagam. Aztán Miske László Magyarországra ment, Nagy Béla a politika felé fordult, úgyhogy minden rám szakadt.

Egyszerre voltam irodalmi titkár, társulatvezető, művészeti vezető és színész. De azt nem szabad elfelejtenem, hogy ott volt mellettem és támogatott a felségem, Körner Anna, aki ezer szállal kötődött a színházhoz. Minden kollégában élt a hit, hogy most eljött az ő idejük, mert azt gondolták, hogy addig el voltak nyomva. De a színház nem így működik: a rendezők a legjobb színészekkel akarnak dolgozni, a közönség meg jó előadást akar.

Ebből számos konfliktus származott. Addig mindenki szeretett, és »Gézukának« szólított, vezetőként viszont hirtelen »Géza« lettem. A rendszerváltás után olyan darabokat tűztünk műsorra, amelyeket addig tilos volt: vallási témájú és magyar történelmi előadásokat. A közönség tódult, telt házakkal játszottunk, még ha a színvonal nem is volt mindig kiemelkedő. Saját rendezőnk alig akadt, viszont megnyíltak a kapuk a magyarországi rendezők előtt, akik elhozták az ottani eszméket, viszont ők nem érezték az erdélyi problémákat.

De így is óriási ajándék volt a közös munka és zseniális embereket ismerhettünk meg, például Novák Ferenc „Tatát”, aki a Rock passiót rendezte. Ezzel a nagyon szép előadással eljutottunk a csíksomlyói nyeregbe, ami óriási élmény volt.

A magyarországi rendezők közül megemlíthetem Galgóczi Juditot, Horányi Lászlót, Seregi Zoltánt, Barbinek Pétert, Csemer Gézát, Cseke Pétert, Miszlai Istvánt, Merő Bélát, Pinczés Istvánt. A hazai rendezők közül velünk dolgozott Varga Vilmos, Parászka Miklós, id. Kovács Levente, Gábor Kati, Miske László. A legbüszkébb A lovagkirály című előadásra vagyok, amelyet szintén Novák Ferenc rendezett, és a Honvéd Táncegyüttessel együtt valósítottunk meg. 1995-ben mutattuk be a Festum Varadinum keretében, és óriási sikert aratott.

Rögtön a rendszerváltás után, még februárban kapcsolatot teremtettünk a debreceni, a nyíregyházi és a békéscsabai színházakkal. Kitűnő kapcsolatot ápoltunk a budapesti
Nemzeti Színházzal, s végre Váradon is láthatta a közönség Sinkovits Imrét, Agárdi
Gábort, Bessenyei Ferencet, Kállai Ferencet, Raksányi Gellértet, Tolnay Klárit, Cserhalmi Györgyöt. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült elhozni ide ezeket a nagy színházi embereket, mert a közönségünk, amely jóban-rosszban kitartott mellettünk, megérdemelte, hogy végre olyan előadásokat láthasson, amilyeneket addig nem tudott megnézni.”

F. Márton Erzsébet: „Én úgy estem bele a társulatvezetésbe, mint Pilátus a Credóba.
Hajdu Géza váratlanul lemondott, ezért 1997 nyarán versenyvizsgát hirdettek. Többen jelentkeztünk, nem is gondoltam, hogy én nyerek, de végül így lett. Az első társulati ülésen fel is ajánlottam, hogy maradjon Hajdu Géza a vezető, de Molnár Juli színművésznő azt mondta: ha már én nyertem, akkor legyek én.

Négy évadon át voltam a társulatvezető. Meleg Vilmost választottam magam mellé, ő a pénzügyekkel foglalkozott, én a művészeti vonalat vittem. Nagy kihívás volt, hiszen közeledett a váradi magyar színjátszás 200 éves évfordulójának ünnepségsorozata. Nagy nehézségek árán tudtuk megszervezni a jubileumot. A város nem akart támogatást adni, egyszer be is mentem a polgármesteri ülésre, hogy személyesen kérjek támogatást. Nem volt egyszerű, egyik nap Bukarest, másik nap Budapest, tárgyalások miniszterekkel, polgármesterekkel. De a cél lebegett előttem: meg kell csinálni.

Végül Magyarországról Hámori József kulturális miniszter segített, és nagy nehezen a várostól is kaptunk támogatást. Fontos volt számomra, hogy új tehetségeket hozzak a társulathoz. Így került hozzánk Gajai Ágnes, aki az Énekes madár főszerepét játszotta, és mellé hívtam ebbe az előadásba Őze Áront. Gyönyörű fiatal párt alkottak a színpadon. Az alatt a négy év alatt, míg én vezettem a társulatot, bemutattuk Az ember tragédiáját a Kiss Stúdióval, valamint a Bánk bánt, mert hiszem, hogy a klasszikusokat újra és újra elő kell venni. Nagyon szép előadás volt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Hajdu Géza rendezésében, Varga Gábor darabja, a Tábornokok, de a legnagyobb siker mégis a Macskajáték volt, Csíky Ibolya főszereplésével.

Mácsai Pált szerettem volna meghívni rendezni, de sajnos nem tudott eljönni. Végül Parászka Miklós rendezte meg a Macskajátékot, és olyan siker lett, hogy még Budapestre is elvittük. Örkény István özvegye könnyek között mondta: sok változatban látta már a darabot, de ez a lelkét érintette meg. Azt hiszem, ez az előadás volt annak a négy évnek a csúcsa, Csíky Ibi pályafutása egyik legcsodálatosabb alakítását nyújtotta benne.

Visszatekintve arra az időszakra azt mondom: sok mindenbe bele lehetett volna bukni. Szeretném elfelejteni, ami rossz volt, és köszönöm a sorsnak mindazt, ami jó volt.”

Meleg Vilmos: „2001–2009 között voltam a Szigligeti Társulat vezetője, az azt megelőző négy-öt évben F. Márton Erzsébet mellett tevékenykedtem. Több későbbi megvalósítás ebbe az időszakba nyúlik vissza.

1998-ban mi rendeztük meg a váradi színjátszás 200 éves évfordulóját, de kiemelkedett a 2000-es jubileumi évad is. F. Márton Erzsébettel együtt visszaemeltük a zenés műfajt a repertoárba évi rendszerességgel, szilveszterkor vagy máskor. Ez a színészek egy részének lehetőséget nyújtott az örömjátékra, és a nézők is nagyon szerették.

A szilveszteri előadások jó részének a rendezését magamra vállaltam. Én vezettem be
azt, hogy a szilveszteri előadás éjfélkor érjen véget, és akkor elénekelhettük a Himnuszt, majd pezsgőbontással együtt ünnepelhettünk a közönséggel. A szilveszteri előadásokat általában megtisztelte jelenlétével a római katolikus és a református püspök, akik köszöntötték is a közönséget. A politikusaink közül is sokan eljöttek, és köszöntőt mondtak.

Én fogtam ki azt a lehetetlen állapotot, amikor a színház felújítás miatt bezárt, és a
filharmóniában, a szakszervezeti művelődési házban, a stúdióban, meg ott játszottunk, ahol tudtunk. Ennek ellenére sikerült értéket teremteni. Például elindítottam egy Shakespeare-sorozatot Bodolay Gézával. A sorozatból három előadás készült el, kétévente egy, ami így is volt elképzelve.

Fontos megvalósítás volt a színitanoda elindítása, ami közös gondolat volt, de én is a magaménak érzem. A tanoda nemcsak fiataloknak szólt, hanem az idősebb színészek
tapasztalatának a hasznosítására is szolgált. Ők is órákat tartottak, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalok közül többen a pálya felé irányuljanak – nem sikertelenül. De talán a legfontosabb megvalósítás a stúdió-előadások megerősítése volt.

A 2000-es évek elején komolyabb stúdiót hoztunk létre, ahol évente nem egy-két, hanem négy-öt előadást mutattunk be az öt nagyszínpadi produkció mellett. Nagyon fontos a színészállomány számára, hogy játsszanak, legyen feladatuk, és a stúdió-előadások nagyon jó lehetőséget nyújtottak arra, hogy a színészek »mozgásban« legyenek. Rendezői vizsgámra Nell Dunn Gőzben című stúdiódarabját választottam, mert úgy érzem, hogy a közönség közelsége és az őszinte, átélt játék az igazi színház alapja. Mindenki szép munkaként emlékszik rá.

Számomra különleges élményt jelentett, hogy már a lemondásom időszakában ezzel az előadással a nagybányai Atelier Fesztiválon különdíjat hoztunk haza a rendezésért és az őszinte játékért. Nagyon jóleső érzés volt így letenni a lantot.”

Szabó K. István: „2010. március 5-én a Mauzóleum főpróbája zajlott a Szigligeti Színház – akkor még Állami Színház – felújítás alatt álló nézőterétől elbarikádozott színpadon. Az utolsó jelenetben a vasfüggöny felment, és a világok határán Lapos (Huni) Elemér pőrén hunyorgott a sűrűn felállványozott nézőtér sötétjébe. Sebezhető
oldalát mutatta, mint ahogyan a színház is, de annak tudatában, hogy innen már nem
szabad visszafordulni, elszántan lépett az új ösvényre.

Új utakat kezdtünk el mi is felfedezni a frissen önállósodott Szigligeti Színházban, a shakespeare-i fogantatású erdei utat Európa felé, Oidipusz mítoszát kutatva a Léderer-malom dohos deszkái között, és az őszinte, teremtő gondolat teljes kiszolgáltatottságával várva, hogy felgördüljön a függöny, és belenézhessünk a nagyérdemű cifra aranyozású tekintetébe.

A nagyváradi öt év számomra a konszolidáció időszakát jelentette, mind művészként, mind társulatvezetőként. Úgy is fogalmazhatnék, hogy időben találkoztunk, még éppen jókor, Ababi Csilla hazatérése előtt, amikor a vers még játék volt, és nem a játéktér elhagyásának komor elégiája, s míg Körner Nusi valamit súgott, addig Vajda Zoli északi mozgóképeket csempészett a rendezőpéldányba, amikor Csíky Ibolya – Didi még javában várakozott szeszélyes Gogójára, Dobos Cibire, és fénynyugtáig fürödtek a színház csalóka varázsában, ha Nosz Boti is a helyén volt a világosító fülkében.

Egy évtizede hagytam el Nagyváradot. Ma már nosztalgiával gondolok a váradi évekre, mint az újrakezdés nagyszerűségtől átitatott, bohém hevületére, melyben, átvitt értelemben ugyan, de hasonlóan az egykori Müllerájban tivornyázó Adyhoz, megadatottak Brüll Adél érzelmes könnyei, de Mihályi Rozália mérgező csókja is.”