A felkonferálás után a váradi filharmónia színpadára lépett három férfi, három nő, és elkezdték megszólaltatni a hangszereiket. Először csak a gitáros és a dobos „maszatolt” valamit, mintha csak hangolnának vagy a végtagjaikat melegítenék be, de lassan bekapcsolódott a hegedűs, a szaxofonos, a harmonikás is, és így haladt tovább utazósebességen a zenei folyamat. Mint kiderült, ez maga a zene: csúcspontok, kiemelkedő állomások nélkül gomolygott a zenei élmény és megteremtődött a monotonitásában is különleges, kellemes atmoszféra. A norvég Karl Bjorå jellegzetes gitárhangjai képezik gyakran a kompozíciók alapját, ezekre épülnek rá rétegenként a különböző fúvós hangszerek, a hegedű és a harmonika hangjai. A különböző hangszerek egyedi hangszíneik összjátékával teremtik meg a muzsika varázsát, de ha úgy ítélik meg, akkor bátran nyúlnak a gépi effektusokhoz is, hogy újabb különös hangszíneket keverjenek ki, máskor pedig a hangzavarhoz hasonló hanghatásokkal feszegetik a zene fogalmának határait. Selma French hegedűjátéka folkos jelleget kölcsönzött egyes daraboknak, és szintén ilyen hatást keltett Andrea Giordano harmonikakezelése is, míg a fúvós hangszerek madárcsicsergésre emlékeztető hangkavalkádot játszottak az egyik számban. A váradi közönség szerencsére kellő nyitottsággal viszonyult ehhez az ambientális zenéhez, és vissza is tapsolták az együttest egy ráadás erejéig.

Ha Karl Bjorå együttese az underground jazz-t hozta a felszínre, akkor az utánuk következő Paolo Fresu és Omar Sosa voltak a mainstream a szombat esti koncerten. Mindketten nemzetközileg jegyzett muzsikusok, a kubai zongoristát négyszer jelölték Grammy-díjra. És hogy mennyire profik, az műsoruk első pillanatától érződött a kifogástalan hangzáson, az előadók színpadi kiállásán és a fényjátékok alkalmazásán is. Ők a jazz slágeres változatát képviselik, törekednek az emlékezetes dallamfutamok megkomponálására és megszólaltatására, miközben lendületes hangszerpárbajt vív Omar Sosa zongorája és Paolo Fresu olykor effektekkel módosított hangzású trombitája és szárnykürtje. A két muzsikus együttműködése hosszú évekre nyúlik vissza, kezdődött ez a 2012-ben kiadott Alma, majd a 2016-ban megjelentetett Eros című albumukkal. Három évvel ezelőtt jelent meg a Food (Étel) című közös lemezük, melyről Paolo Fresu a szombat esti koncerten elmondta:

azért foglalkozunk az étellel, mert az étel élet, minőség és politika. Mi sok ételt elherdálunk Európában, miközben a világ más pontjain az embereknek nincs ételük és nincs vizük. Ezért tartottuk fontosnak, hogy ezeket a gondolatokat belefoglaljuk a zenénkbe, mert a művészet a leghatalmasabb eszköz arra, hogy a világ állapotáról beszéljünk.

Azonban sem a koncert beharangozó leírásából, sem pedig ebből a felvezetésből nem egy avantgárd, kortárs hangi-képi élmény jött létre, mint arra esetleg számítani lehetett, hanem két két profi előadó közös show-ja, akik, ahogy mondani szokás, tudják, mitől döglik a légy. Bár egy adott ponton Paolo Fresu kanalakkal dobolt, a koncert végén pedig Omar Sosa sámánként táncolva ütögetett egy serpenyőt, az étel politikai, metafizikai dimenziójának érzékeltetéséhez ez kevés volt. De ezzel senki sem foglalkozott igazán, a közönség engedte, hogy a két művész magával ragadja lendületes, erőteljes, élettel teli muzsikájával, vagy épp az érzelmes hangvételű What Lies Ahead című Peter Gabriel-feldolgozással. Fényhatásokkal megtámogatott showműsoruk nagyon jól illett sokszor filmzene jellegű zenéjükhöz, amelyben Paolo Fresu az európai, Omar Sosa pedig az afro-amerikai zenei hagyományokat hozta és elegyítette magabiztos egységgé.

Fotó: Pap István

A legvégén a közönség a duót ugyanúgy felállva tapsolta meg, mint egy nappal korábban a Soren Bebe triót. Fresu és Sosa vissza is tértek a színpadra, és a zongorista sajátos táncával bírta rá a közönséget közös éneklésre, így a szombat este egy össznépi közös ünnepléssel zárult. Aki ott volt, ezt a koncertet egyhamar nem fogja elfelejteni.