Amikor egy jelentős színházi alkotó (Radu Afrim) összeáll egy jelentős színházi alkotóközösséggel, (Tamási Áron Színház), abból akkor is valami jó kerekedik, ha az nem is annyira jó. Erre példa a Kommuna című darab, amelyet Afrim kifejezetten a sepsiszentgyörgyi társulat számára írt, és amelyet péntek este látott a nagyváradi nagyérdemű az Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) keretében.
A műben a székelységhez tapadó toposzok sokasága villan fel, legtöbbször kifordított, ironikus formában. Mivel azonban ezeket egy székely társulat játssza, így önironikus reflexiókká minősültek át, ezért a nem székely nézők is bátran nevethettek rajtuk.
A történet főhőse Huba, az egykori muzsikus (Kónya-Ütő Bence), és a kúria, amelyben magányosan él. A ház fenntartása drága, eladni nem akarja, mert túl sok emlék köti hozzá. Adódik a gondolat, hogy akkor fogadjon bérlőket, így verbuválódik egybe egy különös társaság, amellyel annál is különösebb dolgok történnek.
Nem véletlenül jut eszembe a pszichoanalízis, hiszen a szexuális fantáziálások is rendre felbukkannak az előadásban. A szexuális tabuk és az elavult hagyományok egyaránt az elfojtás eszközeiként jelennek meg, és ezektől a béklyóktól szabadít meg a színpadon megjelenített álomvilág. Érdekes és érzékelhető feszültséget teremt a darabban a kommuna, mint a zárt közösség metaforája és a fentebb említett felszabadulás-igény.
Hiszen kezdetben egy olyan társaságot látunk, amelynek kótyagos alakjait mintha pusztán a kényszer és a véletlen terelte volna egybe a különféle bútordarabokkal teleszórt, szedett-vedett kúriába. Az előadás során azonban lassan felismerhetővé válik, hogy nem a különböző kötöttségek rabbilincsei, hanem egy másfajta láthatatlan szál köti össze ezeket a figurákat.
Ezért is érzem az öko-románc műfajmeghatározást kissé megtévesztőnek. A környezetvédelem ugyanis csak az egyik, és korántsem a legfontosabb irányító elv az előadásban.
Kezdetben Huba egyéni érdeke fűződik a kúria megőrzéséhez, a darab végére azonban ez a vágy közösségi igénnyé szélesedik, és kiterjed az épület, valamint az azt körülölelő tájegység megmentésére is. A kúria és a domboldal megőrzése tehát elsősorban az ott élőkhöz kötődő kapcsolatok, emlékek és értékek miatt válik fontossá. Ezek azok a láthatatlan fonalak, amelyek a közösségeket egymáshoz, valamint egy-egy helyhez kötik.
Ennek a láthatatlanságnak a színpadi láthatóvá tétele az előadás legfőbb értéke, és meggyőződésem, hogy ez legalább annyira, ha nem inkább a társulat érdeme, mint a szerzőé.
Kónya-Ütő Bence a romániai színházi élet egyik meghatározó előadóművésze. Karakterformálása lenyűgözően hiteles és árnyalt, miközben művészi sokoldalúságát az is bizonyítja, hogy az előadás zenéjét is ő jegyzi, és muzsikál is darabban. A többi színész méltó társa a játékban, nincs gyenge láncszem, mindenki igényesen és meggyőzően kelti életre a maga színpadi figuráját.
Ráadásul az első felvonás vége felé már-már székelységklisé-lajstromnak éreztem az előadást, mintha a teljesség igényével minden, a székelységhez köthető toposznak és előítéletnek szerepelnie kellene benne, mint egy valamirevaló nyilvántartásban.
Az általam vallott kevesebb mindig több elve alapján a Kommuna is hatásosabb lehetett volna, ha formailag és tartalmilag valamivel kevésbé habzó. A szereplők és helyzetek gomolygása sehogy sem akart összeállni, míg a második felvonás végi lezárás után én is beláttam, hogy éppen ez a csel, hogy az addig látottaknak nem feltétlenül kell egységes történetté rendeződniük.
Kétségtelenül nagy kérés ez, de az előadás végén felállva vastapsoló nézőket látva úgy tűnik, a közönség belement a játékba. És jól tette.
Csíkszék
