Három évig tanítottam itthon, aztán férjhez mentem, és követnem kellett a férjemet Szatmár megyébe, mert a környéken nem volt szabad állatorvosi körzet. Következett négy év rémálom, távol a kicsi falumtól. Rengeteget harcoltam, hogy visszatérhessek. Sikerült. Ismét „véletlenül” még mindig szabad volt a katedrám, és állatorvosi körzet nyílt Érsemjénben, így mindkettőnknek volt biztos állása. Soha nem vágytam elmenni innen. Megszületett a négy gyermekem, házat építettünk, és többé már fel se merült, hogy elhagyjam a szülőföldem. A harmincöt év katedrából csupán négyet töltöttem távol Érsemjéntől, és boldog vagyok, hogy ez így történt.

– Hogyan jellemezné közösségi és egyházi szolgálatát, mit érez ezek eredményeit látva?

– Ezen a téren is szerencsés voltam. Gyakorló katolikus családba születtem. Édesanyám a szebeni ferences rendi zárdába járt iskolába, ahol apácanővérek tanították, így a vallásos nevelés, a keresztény világnézet az ereiben folyt. Édesapám kántornak készült, de a háború áthúzta a terveit. Kicsi koromtól kezdve arra voltam nevelve, hogy vasárnap templomba kell menni, még akkor is, ha ezért az iskolában büntetést kaptam.

Innen származik az affinitásom az egyházzal és a hittel kapcsolatban. Ami a közösséget illeti, én a faluközösség szerves részének éreztem magam, szinte mindenkit ismertem, és erősebb vagy lazább kötelék fűzött a falubeliekhez. Történt mindez azért, mert édesapám cipészműhelyében szinte az egész falu megfordult. Ősztől tavaszig esténként megtelt a műhely – és nemcsak azért, mert javítani való lábbelit hoztak, hanem azért is, hogy jó nagyokat beszélgessenek.

Lehetőségem volt megismerni az embereket, a problémáikat, nehézségeiket, sokszor gyötrelmes életüket.

Így aztán felnőttként, pedagógusként természetesnek találtam, hogy megpróbáljam összefogni a közösséget, hogy ott legyek, ahol szükség van rám, és megtegyem, amit meg tudtam tenni.

A rendszerváltás előtt nem sok lehetőség volt a saját kezdeményezésre, tenni kellett, amit megszabtak. Persze, nem tudtak mindent lenyomni a torkomon. Színdarabokat tanítottam, énekegyüttest alapítottam, megpróbáltam tartalmas tevékenységekkel összetartani a fiatalokat. Ebben az időben egyházi tevékenységre nem volt alkalom.

Emlékszem az igazgatónőm elsápadt arcára, amikor meglátta a kezemben a Bibliát, amikor órára indultam. Épp az élet megjelenése a Földön volt a téma, és én bemutattam a teremtést az egyház tanítása szerint is. Nem tudták megtagadtatni velem a hitemet, de gyermekeim vallásos nevelését is bevállaltam. Tudom, most kis dolognak számít, de akkor ehhez is nagy bátorság kellett. Aztán jött a nagy változás. Már nem volt tiltott a vallásos nevelés, de az egyházak romokban álltak. Jól jött a világiak segítsége.

Először a templomokban szerveztem meg a hitoktatást, később már a tanterv szerves részévé vált. Tanárként tudtam, hogy vonzóvá kell tenni az egyházi tevékenységet, hát felújítottam a betlehemes játékokat, verses, zenés műsorokat készítettem az egyházi ünnepekre, de a közösségi munkákban is részt vettünk. Emlékszem az első karácsonyra, amikor elindítottam a kis betlehemeseket a faluba, mennyire féltem a fogadtatástól, az esetleges elutasítástól. Szerencsére nem ez történt, az emberek az utcaajtóban várták őket és kérték, hogy tiszteljék meg őket a betlehemmel.

– Miért fontos a környezetvédelem, a hely ismerete, a személyiségek kultuszának ápolása, a ránk marad értékek megőrzése és továbbadása egy közösség számára?

– A hely ismeretéből indulnék ki. Egy adott település és az őt körülvevő világ meghatározó jelentőséggel bír az itt élők számára, ezért megpróbálják minél jobban megismerni, kiaknázni minden lehetőséget, amit számukra biztosíthat. A 21. század embere egyre jobban ráébred, hogy a természetet csak okosan lehet használni, mert ha a természetes egyensúly megbomlik, az beláthatatlan következményekkel jár.

Ma már nagyon kevés olyan élőhely található, amit az ember nem bolygatott meg, nem próbálta kihasználni. Még ritkább az olyan élőhely, ahol védett, kipusztulófélben levő fajok élnek. Ezeknek a feltárása és megőrzése komoly feladat, de lehetőséget nyújthat a falusi turizmus kialakítására is.

Ugyanez a helytörténettel kapcsolatban is érvényes. A nemzet története vagy az irodalma egy nagy egész, de képtelenség belefoglalni minden személyiség aprólékos ismertetését, bemutatni a környezetét, amelyben élt és alkotott, feltárni a körülményeket, amelyek hozzájárultak egyéniségének kialakulásához. Ez csak a közvetlen környezete segítségével sikerülhet. Ezért dicséretes, ha a személyt a környezetével együtt próbáljuk megismerni és bemutatni az érdeklődőknek.

– Mi lenne Érsemjén Kazinczy nélkül?

– Érsemjén csak egy térképen feltüntetett település lenne Kazinczy nélkül. Egy a sok ezer falu közül, ahol emberek élnek, dolgoznak, élik szürke hétköznapjaikat. Azonnal megváltozik a helyzet, ha kiderül, hogy itt született a nagy nyelvújító. Az ő neve felkelti az érdeklődést az egész település iránt, és több száz kilométert zötykölődnek a turisták az autóbuszon, hogy egy-két órát itt töltsenek. Úgy tanították (és tanítják ma is), hogy Kazinczy csupán a születését követő nyolc évét töltötte Érsemjénben. Mekkora volt az örömöm, mikor több év kutatómunka után rájöttem, hogy ez bizony téves állítás! Kazinczy maga vezeti le származási sorrendjét Fráter Máriáig – később Péchy Mihály (I) felesége –, aki nem mellesleg Fráter György váradi püspök oldalági leszármazottja és érsemjéni földbirtokos. Fráter Mária azonban nemcsak Kazinczy felmenője, hanem Kölcsey Ferencé is. A két híres magyar nemcsak jó barát, hanem unokatestvér is!

Kazinczy tanulóévei vakációit itt töltötte az „imádott” nagyapjánál, Bossányi Ferencnél. A keserves börtönévek után Érsemjénbe költözik. 1801. július 19. és 1806 májusa között érsemjéni lakos. Nyelvújítói és írói tevékenységét itt is folytatta. Ismerte Bihar megye településeit, hiszen Debrecentől Váradig szinte mindegyikben megfordult. A bihari nyelvjárásra alapozta a modern magyar nyelvet. Hálátlanság, hogy neve nem jelenik meg sem a bihari, sem a partiumi írók névsorában. Úgy tartják számon, mint „széphalmi szent öreg”. Ez igaz is, de a fiatal Kazinczy a miénk volt. Ezt illene figyelembe venni.

Külön jelentősége van annak is, hogy az épület, amelyben az emlékmúzeum működik, családi fészekként szolgált Kazinczynak és feleségének, Török Sophie grófnőnek.

A helytörténész szerepe az is, hogy a többi érsemjéni személyiséget is beillessze a hírességek palettájába, megtalálja a kapcsot, ami összeköti őket és a tevékenységüket egy egységes kép kialakításához.

– Mindezek tükrében mit jelent önnek Érsemjén?

– Bármennyire gazdag is a magyar nyelv, erre a kérdésre nincs egyszavas kifejezés. Ha összesítjük az Érsemjénben fellelt értékeket, meghökkentő eredményt kapunk: mi adtuk a modern magyar nyelvet, a magyar nótát, a magyar kökörcsint és enyhe túlzással – a magyar himnuszt. A helyes az, ha hálát adok Istennek azért a sok kegyelemért, amellyel megáldotta ezt a kicsi falut és azért is, hogy én is ide születtem.