Elment az ÜGYELŐ.
Igen, csupa nagybetűvel, mert Gölle Ildikó – akinek hamvait augusztus huszonegyedikén helyezik örök nyugalomra a kolozsvári Házsongárdi temetőben – azon színházi emberek egyike volt,
Arról a korszakról, amely olyan előadásokat szült, amelyek megváltoztatták a váradi magyar társulatról kialakult erdélyi összképet, és
Álomhajó, Csongor és Tünde, Tizenegyedik parancsolat, Alku, Az ifjú W újabb szenvedései, Az ember tragédiája, Anyám könnyű álmot ígér, Bosszúálló kapus, Koldusopera, Svejk, Ősvigasztalás, Káin és Ábel – és még sorolhatnám.
A színház akkoriban egy nagy családként működött, és Gölle Ildikó volt az egyik „pótmamája” mindenkinek: személyes és színházi támasz, aki mindenről tudott,
Empátiával viszonyult a társulat tagjaihoz, besorolástól függetlenül, a műszakiaktól a színészekig. Fáradhatatlan energiával szolgálta a Szigligeti Társulatot, ügyelői feladatkörén túl is. Ha kellett, éjjel és nappal, hiszen sokszor – a román társulattal való térmegosztás miatt – csak éjjel tudtunk próbálni, csaknem reggelig, másnap pedig előadás, és utána ismét próba következett.
Tette ezt féltő gondoskodással, hittel és szakmai tudással, amit Kolozsvárról hozott magával, és amit férje, Szabó József mellett csiszolt kristállyá.
Nem csupán egy előadás zavartalan lefolyására figyelt: ismerte az embereket, értette a színház működését, és tudta, mikor van szükség egy jó szóra, egy biztató gesztusra vagy éppen arra, hogy csendben ott legyen. Az ügyelői asztal mögött állva tulajdonképpen az egész társulatért felelősséget érzett.
Nekem abban a szerencsében lehetett részem, hogy középiskolás koromban már ismerhettem,
így bejáratos lettem nemcsak a próbákra és előadásokra, hanem az otthonukba is. Gyakran az állomással szembeni toronytömbházban lévő otthonukban hallgatott meg, és ott dolgoztunk ki egy-egy verset, monológot, és főként ott beszélgettünk sokat hármasban színházról és színészetről, színekről és hangulatokról, arról a sajátos színpadi nyelvezetről, amit Ódzsa képviselt, és amihez Ildikó is hozzáértéssel tudott viszonyulni.
Csak azt éreztem, hogy egy olyan különleges világba kapok betekintést, amelyben a színház nem egyszerűen munka vagy hivatás volt, hanem életforma. Ildikó ebbe a világba engedett be, természetesen, mindenféle fölény vagy távolságtartás nélkül. Talán éppen ezért maradt olyan mélyen bennem mindaz, amit tőle kaptam.
Aztán már végzett színészként természetes volt, hogy folytatódott mindkettőjükkel a kitűnő színpadi és emberi együttműködésünk, barátságunk, kölcsönös megbecsülésünk és közös sikereink sorozata.
Az évek során változtak a szerepek, változott a színház, változtunk mi magunk is, de az a bizalom és szeretet, amely akkor kialakult, megmaradt.
Gölle Ildikó számára a színház szolgálat volt. Nem a reflektorfényben, hanem a háttérben végezte azt a munkát, amely nélkül egyetlen előadás sem születhetett volna meg úgy, ahogyan megszületett. És talán éppen ezért is illik rá annyira az a szó, amellyel most búcsúzom tőle: ÜGYELŐ.
Nagybetűvel.
Mert ő nemcsak az előadásra ügyelt. Ügyelt ránk is.
Volt szép, mire emlékezzünk, és lesz is mire emlékeznem.
Nyugodj békében, GÖLLE ILDIKÓ!
Meleg Vilmos
Csíkszék
