A Koponya Connemarában a Leenane-trilógia második darabja – minden ismertető ezt hangsúlyozza, ami egyfajta reklámként is működik, mintha a szerző számára a hírnevet meghozó Leenane szépe sikerét akarná meglovagolni. A két mű ugyanannak a fiktív ír falunak a világában játszódik, és a szereplők, illetve az események szintjén is vannak kapcsolódási pontjaik,
Jellegében hasonlít a két darab: mindkettő egy zárt közösség látleletét adja kamaradarab keretében, de míg a Leenane szépe az anyagi nyomortól sújtott, nyers közeg ellenére is finom pszichológiai dráma, addig a Koponya Connemarában című második részben a nyomorúság és a nyersesség mellé fekete humor párosul, abból is az alpáribb fajta, ezért is használnám rá inkább a barnásfekete komédia műfajmegjelölést.
Bele lehet látni a darabba a társadalomkritikát, sőt, akár még színháztörténeti párhuzamot is vonhatunk annak mentén, hogy ha egy brit szerző darabjában a szereplő földből kiásott koponyákkal babrál,
Csak hát míg a Hamletben a halál árnyéka a szellemről, az értelemről, az elmúlás egyetemességéről való elmélkedésre készteti a főhőst, addig a szombat este látott darabban a pénisz levágása és annak elfogyasztása körül forog a diskurzus. Mondjuk, ez a párhuzam egész jól leírja a Hamlet és a Koponya Connemarában perspektívája közötti különbséget. Noha nem tudom, hogy maga a szerző rá kívánt-e játszani a koponyakiásások világszínházi toposzára, mert nem ismerem az eredeti darabot, a székelyudvarhelyi társulat mindenesetre nem foglalkozik effajta áthallásokkal.
Legalábbis én ebben az előadásban válogatott idióták panoptikumát láttam, semmi többet. Az kétségtelen, hogy a színészek – Szűcs-Olcsváry Gellért, Pál-Varga Márta, Csorba Kristóf-György és Wagner Áron – jól eljátszották szerepeiket, sőt, mondhatni,
Ezzel azonban nagyon alacsony szinten árazták be magát a művet, amiből többet is ki lehetett volna hozni, még akkor is, ha megítélésem szerint maga a drámai anyag nem ér fel a Leenane szépéhez. A figurák együgyűsége, a helyzetkomikum és az alpári poénok szinte teljesen uralják az előadást,
A nézőnek így kevés alkalma marad arra, hogy a hatásvadász komikumon túl is felfedezzen valamit ezekben az alakokban.

Fotó: Pap István
Amúgy az előadásnak vannak erényei:
Az egész darab realisztikus, naturalisztikus megközelítése hitelesre sikerült, ami jól illik a barnásfekete komédia földszagúságához. A színészek lendülete végig fenntartja az előadás ritmusát, a groteszk helyzetek pedig gyakran nevetésre késztetik a nézőket. Kacagott is a Transilvania Stúdió közönsége a vad poénokon, de ebben ki is fulladt a színházi élmény. Mondjuk, ez is valami, fesztiválzárásnak azonban kevés.

